„A pofonba bele kell nézni” – Interjú Müller Péter íróval

Decemberben ünnepelte hetvenötödik születésnapját Müller Péter író.

Az MTI-nek elárulta, nagy feladatok várnak még rá. Négykötetesre tervezi az Útravaló sorozatot, de előbb, az ünnepeken az egész családot vendégül látja.

– Hetvenötödik születésnapján azt mondta, hogy még nem jött el a számvetés ideje. Mit gondol, eljön ez valaha is?

– A valódi számvetés a halál után következik. Akkor szembesülünk igazán önmagunkkal. Mindaz, amit az életünk során eltakartunk, elhazudtunk, akkor leplezetlenül kitárul előttünk. Nem lesz kellemes pillanat, az ember szinte meztelenül fog állni a saját tekintetében.

– Van rá mód, hogy már az életben ilyen tisztán pillantsunk magunkra?

– Igen, de nagyon nehéz elérni. Görögül ezt úgy mondják: alétheia, ami egyszerre jelent leplezetlenséget és igazságot is. Persze én is állandóan számvetéseket csinálok, de azért ezek nem elég mélyek. Amíg egy színész a szerepben van, amíg nem veszi le a maszkját, jelmezét, addig nem tudja megítélni, hogy milyen volt az előadás. A játék heve miatt ez nem lehetséges. Én is fenn vagyok még a színpadon, vagyis a végső számvetés ideje még nem érkezett el. Az életem egy picit elcsúszott: volt egy nehézkes, már-már öreges kamaszkorom, és van egy ilyen kamaszos öregkorom. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, emellett pedig edzésre járok… Majdnem mindennap.

– Fiatalkorában évekig bokszolt. Megvan még önben az a harcos szellem, amellyel egykor ringbe szállt?

– Kilenc évet bokszoltam az MTK-ban. De előtte és utána is sportoltam, most is épp az edzőterembe készülök. De a kérdésére válaszolva: igen, maradt. Annak idején azért választottam a bokszot, mert riadt, félénk gyerek voltam, és le akartam küzdeni a gyávaságot. Emlékszem, amikor először lementem az edzőterembe, az ütés elől félrefordítottam fejem. Az edző rám szólt, hogy a pofonba bele kell nézni. Ezt volt a legnehezebb megtanulni, nem könnyű legyőzni a gyöngeséget.

– El tudja képzelni, hogy újra kesztyűt húz?

– Persze, de én már vénember vagyok, nem vagyok alkalmas rá. A barátaim néha hívnak az edzőterembe, hogy gyere, nem bántunk. A múltkor Erdei Zsolttal mókáztunk, és megkérdeztem, milyen a jobbegyenesem. Azt mondta, olyan öreguras. A találkozás végén újra beleütöttem a tenyerébe, és azt mondta: jujj. Nem viccből, tényleg meglepődött az erején.

– Nem érzi tehernek, hogy az olvasói önben a „mestert” keresik?

– Az ember azért olvas Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Márait, Shakespeare-t, mert keresi a mestert. József Attila, Radnóti mind mesterek voltak, persze nem a guru értelemben. Az ő érzékeny idegrendszerük felfogott valami olyasmit az életből, amit a többiek nem, vagy csak homályosan. Én mesterként olvastam Adyt, mesterként néztem Latinovitsot a színpadon. Azért vagyunk művészek, írók, hogy mesterek legyünk. Nem szakrális, hanem a hétköznapi értelemben. Ezt fontos különválasztani, mert az előbbi címre méltatlan vagyok.

– Tehát nem teher?

– Azt hiszem, még soha egyetlen író sem kapott annyi szeretetet az olvasóitól, mint én. Ha felmegyek a Facebook-oldalamra, szabályosan kiver a verejték, mert olyan sokan fejezik ki szeretetüket, hálájukat. Sokszorosan visszakapom azt, amiért dolgoztam. Azt hiszem, ennél csodálatosabbat író nem érezhet.

– Könyvei általában a slágerlisták élére kerülnek, emellett az ezoterikus könyvkiadás is virágzik. Mi az oka annak, hogy a magyar hétköznapokban nem lehet észrevenni ezeknek a könyveknek a hatását?

– Eszmélésem pillanatától tudtam, hogy a világ nem a jó, hanem a rossz irányba halad. Úgy éreztem, szennyes áradat sodorja az embereket. Tudatosan próbáltam szembehelyezkedni ezzel az árral, vagy legalább kievickélni a partra. 1936-ban születtem, és mondhatom, annyi szörnyűséget, elvetemültséget, emberi hülyeséget láttam az életemben, amit még mennyiségileg sem lehet kifejezni. Ezért nem is próbálkoztam vele, inkább az örök emberi értékekre koncentráltam, a saját lelkemet akartam megmenteni a trágyaözöntől. Ezért kezdtem írni, azt láttam, hogy ezekkel az értékekkel – az igazsággal, a szépséggel, a szerelemmel, a szeretettel, a barátsággal, a jósággal – senki sem törődik. Helyette politizálnak, veszekszenek, érthetetlen tanulmányokat írnak, az alapkérdések, mindaz, amiért az ember él, megválaszolatlanok maradnak. Valójában én sem megválaszolni akartam őket, csupán beszélni róluk, akár csak egy mondatot.

– Karácsonykor jut ideje megélni az ünnep spirituális oldalát?

– Mindig teremtek arra pillanatokat, hogy egyedül legyek. Hogy kimenjenek a levegőre, felnézzek az égre. Az embernek karácsonykor újra kell születnie. Szerintem nem szilveszterkor kezdődik az új év, hanem karácsonykor, amikor a keresztények Krisztus születését, mások a fény születését ünneplik.

– Tehát Önöknél a békéről szólnak az ünnepek?

– Nem igazán, hiszen általában két futballcsapatnyi ember jön ilyenkor hozzánk. Két gyerekem van, hét unokám és még a távoli rokonok is nálunk ünnepelnek.

– Ön is süt-főz?

– Én nem, csak a feleségem. Aki minden évben megfogadja, hogy ez volt az utolsó nagy vendégség. De aztán újra és újra belevág. Mert a hosszú előkészületek nemcsak nagy-nagy fáradsággal, de mérhetetlen örömmel is járnak. Nagyszerű érzés mindenkit együtt látni. Egyik unokám szebb és tehetségesebb, mint a másik.

– Közben új sorozatot indított, az Útravaló címűt. Hány kötetesre tervezi?

– Most jelent meg az első, a Szeretetről, szerelemről, szeretkezésről, és még három kötetet tervezek. Ez a szeretetről szól, a másodikat a sorsról, életről írom. A harmadikat az örömről, a játékról, az önfeledtségről. A negyedik – bár ez még messze van – a férfiról és a nőről fog szólni. Az ötlet onnan jött, hogy tele van az internet az idézeteimmel. Ha ez a négy könyv megjelenik, azzal megcsináltam gondolataim foglalatát, egy mai füveskönyvet.

 

forrás:MTI.hu