Szem volt a láncban – A magyar ’56 a világtörténelemben

A történelem egyik szépsége éppen abból fakad, hogy ha valaki végigtekint rajta, egységes egészként látja egybekapcsolódni – mint szemeket a láncban – az egymást időben követő, illetve az egymással egyidejű, de egymásra hatást gyakorló eseményeket. Az 1956-os magyar forradalmat sem választhatjuk le a II. világháború végétől a szocialista világrendszer összeomlásáig és a Szovjetunió felbomlásáig tartó világtörténelmi korszakról, a hidegháború időszakáról, illetve a szocialista világrendszer történetéről. Sőt, úgy kell tekintenünk rá, mint a kor egyik világtörténelmi jelentőségű eseményére.

A II. világháború – gazdasági-politikai érdekek összeütközése mellett – három ideológia háborúja is volt: a polgári demokráciáé, a nemzeti szocializmusé és a bolsevik típusú államszocializmusé. Három ideológiáé, melyek egymástól gyökeresen eltérően képzelték el a Föld, az emberiség politikai jövőjét, s mindegyikük ellenségesen viszonyult a másik kettőhöz, ahogy a nevezett ideológiákat magukévá tevő nagyhatalmak is egymáshoz. Ám mivel a demokratikus nagyhatalmak – a Brit Birodalom és az Egyesült Államok – a II. világháború idején önmagukra nézve veszélyesebbnek tartották a náci Németországot, mint a kommunista Szovjetuniót, kényszerszövetségre léptek Sztálinnal, és egyesült erővel le is győzték a Harmadik Birodalmat. Ám ez a győzelem magával hozta a Szovjetunió szuperhatalommá válását is, mely éppoly agresszívan kezdte kiterjeszteni – világszerte – a maga politikai-gazdasági és ideológiai befolyását, mint amilyen agresszív terjeszkedő politikát folytatott korábban Hitler Németországa. Így elkerülhetetlen volt, hogy a tegnapi szövetségesekből a holnap ellenségei legyenek, aláhulljon a vasfüggöny, s kialakuljon az a szembenállás a demokratikus és kapitalista Nyugat vezető erejévé vált Egyesült Államok és szövetségesei, valamint a diktatórikus és államszocialista Szovjetunió és szövetségesei közt, mely hidegháború néven vonult be a történelembe.

A II. világháború végén Közép-Európa keleti fele – benne Magyarország is –, illetve Délkelet-Európa keleti része szovjet érdekszférába került, míg Jugoszláviában Tito miniszterelnök, majd elnök egy szovjet befolyástól mentes kommunista államot hozott létre, ami miatt hosszú évekre jéghideggé vált a Szovjetunió és az ún. szovjet blokk (a csak nevében demokratikus Német Demokratikus Köztársaság (NDK), Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária) Jugoszláviához fűződő viszonya. A szovjet segítséggel hatalomra került kommunisták pedig az NDK-tól Bulgáriáig ugyanazt a sztálinista rémuralmat szabadították rá hazájukra, mint „a népek nagy atyja”, Joszif Sztálin a Szovjetunióra. Így az 1947-től 1953-ig tartó időszak az említett országokban a legsötétebb elnyomás érája lett, s ugyanez a hat év volt a hidegháború egyik legforróbb időszaka is. Ugyanis ekkor zajlott le az 1948–1949-es első berlini válság, amikor a Szovjetunió szárazföldi blokáddal akarta kiéheztetni az amerikai–angol–francia irányítás alatt álló Nyugat-Berlint, ám az angolszász hatalmak – eredményesen működő légihidat szervezve – mégis biztosítani tudták a nyugat-berliniek élelemmel, tüzelővel és más szükséges dolgokkal való ellátását, Sztálin pedig visszavonulót fújt. És ugyanekkor dúlt a kommunista vereséggel végződő görögországi, illetve a kommunisták győzelmét hozó kínai polgárháború, valamint a korszak legkomolyabb katonai összecsapása, az észak-koreai kommunista vezetők által kirobbantott 1950–1953-as koreai háború, melybe nem hivatalosan a kommunista Kína, sőt a Szovjetunió is bekapcsolódott (észak-koreai felségjelű, valójában viszont szovjet vadászgépekkel repülve szovjet vadászpilóták is összecsaptak az amerikaiakkal). A harcoknak végül is kompromisszumos fegyverszünet vetett véget, ám Észak- és Dél-Korea közt máig sem született meg a békeszerződés…

Az első berlini válság idején, s még inkább a koreai háború napjaiban a III. világháború szele is megcsapta az emberiséget, sőt Sztálin komolyan tervezte annak kirobbantását, hogy megvalósítsa a kommunista világuralmat. 1953 márciusában bekövetkezett halálával azonban a hidegháború első – és tűzforró – időszaka véget ért. Az új szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov pedig meghirdette az enyhülés politikáját, a brutális elnyomáson alapuló sztálinista kormányzati módszerekkel való szakítást, gazdasági és politikai reformok megindítását, s mindez a szovjet blokk országaiban is megindított egy politikai erjedést: a terrort, valamint az elhibázott gazdaságpolitika miatti elszegényedést megelégelő néptömegek újabb és újabb országokban keltek fel a sztálini módszerekkel uralkodó párt- és állami vezetések ellen.

Elsőkként az NDK munkásai mozdultak meg. 1953 júniusában előbb Kelet-Berlinben, majd több más, kelet-németországi városban is sztrájkba léptek, illetve tüntetéseket robbantottak ki a „munkásállam” elnyomásának véget vetni akaró munkások, akik magasabb életszínvonalat, többpártrendszert, szabad választásokat és – természetesen – a két német állam (az NDK és a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK)) egyesítését követelték, s nem egy helyen össze is csaptak a pártállami karhatalommal, valamint a megszálló szovjet csapatokkal. A vörös csillagos harckocsik azonban öt nap alatt leverték a felkelést. Ám így is rámutatott a rendszer bajaira, melyeket az új szovjet vezetés reformokkal próbált orvosolni, magyar vonatkozásban pedig – még ugyanebben a hónapban – Rákosi Mátyásnak – pártfőtitkári tisztségének megmaradása mellett – le kellett mondani a miniszterelnökségről, hogy a reformkommunista Nagy Imre foglalhassa el a kormányfői széket. Nagy Imre nyesegetni is kezdte a rendszer legvadabb hajtásait, ám egy külpolitikai fordulat nehéz helyzetbe hozta.

1954 őszén a NATO elhatározta Nyugat-Németország felfegyverzését és az Észak-atlanti Védelmi Szervezetbe való felvételét. A döntés védelmi célzatú volt, s a szovjet agressziótól való félelem motiválta. A szovjet vezetőket viszont hatalmába kerítette az egyébként alaptalan félelem, hogy a megerősödött NSZK amerikai támogatással ráront a szocializmust békésen építgető Szovjetunióra, ezért bekeményítettek, ami magyar vonatkozásban azzal járt, hogy a szovjet vezetők nagyobb bizalommal kezdtek tekinteni a keményvonalas magyar elvtársakra, mint a reformer Nagyra, s a belső ellenzéke – a keményvonalas sztálinisták – által is támadott miniszterelnöknek 1955 márciusában távoznia kellett hivatalából. Mintegy két hónappal később pedig, május 14-én pedig megszületett a szovjetek által összeboronált Varsói Szerződés, melyb e Magyarországot is („természetesen” lakói megkérdezése nélkül) beintegrálták. Hamarosan azonban két olyan esemény következett be, melyek reményt ébresztettek sok magyar szívében.

Egy nappal a Varsói Szerződés megkötése után Bécsben aláírták az osztrák államszerződést, Ausztria vállalta az örökös semlegességet, s a II. világháború után (Németországhoz hasonlóan) megszállási övezetekre osztott állam területéről kivonultak a nyugati, valamint a szovjet csapatok. Nem sokkal később pedig a szovjet vezetés kiegyezett Titóval, elismerve, hogy joga van a Szovjetuniótól függetlenül építeni szocialista jövőjét. Az utóbb említett szovjet lépés azt a reményt ébresztette a nemzeti érzésű magyar kommunistákban (ilyenek is voltak!), hogy Magyarország is lehetőséget kaphat arra, hogy Moszkvától függetlenül építhesse tovább a szocializmust. Az osztrák államszerződés pedig szélesebb rétegekben is azt a reményt ébresztette fel, hogy némi nyugati nyomásgyakorlással el lehet érni, hogy Magyarország is Ausztriához hasonló, semleges státuszt kapjon. Ezek a remények is táplálták azt a társadalmi erjedést, mely lassan áthatotta a magyar nemzetet, melyet Nagy Imre kormányzata alatt megérintett a szabadság szele, és gyökeresen szakítani akart a sztálinizmussal.

1956 februárjában megtartották a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusát, melyen Hruscsov – ún. „titkos beszédében” – alaposan nekiment Sztálinnak és az általa fémjelzett politikának, a német kérdés körüli vihar elmúltával pedig kinyilvánította, hogy nincs szükség világháborúra a kommunizmus győzelme érdekében, hanem békés úton is elérhető a világ szocialista átalakítása. Moszkvából ismét enyhe szelek kezdtek fújdogálni, s a velejéig sztálinista Rákosi végleg kegyvesztetté vált. Már csak azért is, mert ő volt Tito legnagyobb Duna-medencei ellensége, s a jugoszlávokkal való kiegyezés oltárán fel kellett őt áldozni. 1956 júliusában Rákosi kénytelen volt lemondani a pártfőtitkári tisztségről, s a Szovjetunióba távozott, ami számára száműzetést jelentett. A szovjetek azonban elkövették azt a hibát, hogy a hasonlóan sztálinista Gerő Ernőt juttatták hatalomhoz, akinek a politikájából már nem kért a magyar társadalom, melyet a Lengyelországban kibontakozódó reformfolyamat is lelkesített. 1956. június 28-án ugyanis zavargások törtek ki Poznanban, diákok és munkások vonultak az utcára, magasabb életszínvonalat követelve, s fellépve a keményvonalas párt- és állami vezetők ellen. Ezt követően a vezetés reformokra kényszerült, s amikor a Szovjetunió – túl soknak találva az engedményeket — fegyveres beavatkozással kezdett fenyegetőzni, októberben több lengyel városban is szovjetellenes megmozdulásokra került sor. S mindez hozzájárult a magyarországi forradalom kirobbanásához is.

A magyar forradalmárok tálcán nyújtották a lehetőséget a nyugati vezetőknek, hogy esetleges diplomáciai nyomásgyakorlással üssenek egyet ellenségükön, a Szovjetunión, s Hruscsov tartott is az amerikaiak lépésétől. Eisenhower elnök azonban kinyilvánította a közép-európai térség iránti érdektelenségét, amin felbátorodva Hruscsov végül is a forradalom leverése mellett döntött. Ám a brutális szovjet beavatkozás leleplezte a Szovjetunió igazi arcát, azok előtt is, akik addig még őszintén hitték, hogy a haladás letéteményese…

A hidegháború azután még évtizedekig elhúzódott, míg végül egy rámenős amerikai elnök, Ronald Reagen kemény szovjetellenes fellépése, a megcsontosodott államszocialista rendszert megreformálni akaró szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov peresztrojkája és a szovjet blokkon végigsöprő reformáramlat, illetve a keletnémet, a csehszlovák és a román forradalom elvezetett a Szovjetunió, illetve a szovjet blokk felbomlásához.

Lajos Mihály