„A zenét Isten teremtette” – Interjú Antal Istvánnal és Melindával

Egy férj és egy feleség, akik már jó pár éve együtt zenélnek, együtt dicsőítenek, együtt szolgálnak. Velük beszélve Eperjes Károly színművész jutott eszembe, aki egyszer azt mondta, hogy csak abban az esetben ad interjút, ha közben Istenről beszélhet és tanúságot tehet hitéről. Ugyanez a helyzet István és Melinda esetében is: bármit kérdeztem tőlük minden válaszukkal Isten szeretetét bizonyították.

–Mi a foglalkozásotok?

Melinda: A Sasfészek Jótékonysági Alapítványnál dolgozom nevelőként, ahol tulajdonképpen anyának kell lenni a nehéz családi körülmények között nevelkedő gyermekek számára. Egyrészről kemény szolgálatról van szó, másrészt pedig tele van élményekkel, kihívásokkal. Élvezem a szolgálatomat. Mindig rácsodálkozom arra, hogy az Úr mennyire jól tudja rendszerezni az életemet: szeretem a munkámat és otthon a családom körében is ki tudok teljesedni. Emellett két nagylány édesanyja vagyok: a tizennyolc éves lányunkat Kamilla Viktóriának, a tizenkét éveset Jázmin Júliának hívják.

István: Én a Pulzus Rádiónál dolgozom, mint zene- és sportszerkesztő.

–Úgy tudom, mindkettőtöknek zenei végzettsége van. Valamikor a zenei pályát választottátok…

Melinda: Végzettségem szerint énektanár vagyok, de úgy alakult, hogy jelenleg teljesen mással foglalkozom. Úgy gondolom, hogy az Úr sokkal jobbat adott annál, mint amit én szerettem volna.

István: Korábban világi zenét játszottunk világi alkalmakon, partikon léptünk fel. Megtérésünk után már nem esett jól az a hangulat, ezért dicsőítő dalokat kezdtünk el énekelni.

Melinda: Tulajdonképpen ez egy nagy lépés volt az életünkben, ugyanis a zenélésből tartottuk fenn a családunkat. De jó döntés volt. Most pedig Istent dicsőítjük és élvezzük azt, amit csinálunk. Egyébként gyerekkorom óta nagyon szerettem énekelni, de nem jártam zeneiskolába, mert a szüleim nem írattak be. Viszont annyira akartam énekelni, hogy több énekkar tagja, szólistája lettem. Az énektanárom javasolta, hogy jelentkezzek az ungvári zeneművészeti szakközépiskolába. Fel is vettek, ami szintén egy csoda, Isten csodája!

–Mit jelent a dicsőítés?

István: A dicsőítés nem pusztán éneklés, nem csupán keresztény szövegek párosítása a dallammal, hanem ennél sokkal több: egy imádság, egy meghajlás Isten trónja előtt. Nem hiába van az, hogy amikor szinte elragadtatásba kerül az ember dicsőítés közben, Isten olyan dolgokat tud művelni az emberekkel, hogy gyakran életek változnak meg, gyógyulások történnek. Amikor szolgálni indulunk, mindig azzal a tudattal megyünk, hogy nem magunkból adunk valamit, hanem szeretnénk Istent adni, azt szeretnénk, hogy Ő leereszkedjen közénk. Mi is betelünk jelenlétével és azok is, akik hallgatnak bennünket. Ez a zenének egy másik dimenziója, hiszen maga az Isten is bekapcsolódik. A zenét Isten teremtette, ezért Neki kell visszaadnunk a Tőle kapott ajándékot. Természetesen nagyra becsülöm azokat a zenész kollégáimat, akik nem dicsőítő éneket adnak elő, hiszen bármilyen más műfaj is Istentől van.

–Közel áll hozzátok az ökumenizmus… Hogyan lehet az, hogy más felekezetek különbözősége nem jelent akadályt számotokra?

Melinda: Érettség kérdése. A felekezetek gyakran csak falakat építenek egymás között. A lényeg a szeretet. Nagyon banálisnak tűnik, de ha szereted a felebarátodat, akkor teljesen mindegy, hogy milyen gyülekezethez tartozik. Az Isten embert teremtett és nem gyülekezetet.

István: Mi minden felekezetnél megfordulunk, ahová nyitott szívvel hívnak bennünket. Természetesen ez alatt keresztény egyházakat értek. Én annak vagyok a híve, hogy minden gyülekezet tökéletlen, de minden közösségben ott van Istennek a magva. Ki vagyok én emberként, hogy elítéljek egy felekezet? Ez nem az én dolgom.

–Gondoltatok bővülésre?

István: Nekem régi álmom, hogy többen zenéljük együtt. Vannak is alkalmak, amikor többen játszunk, énekelünk, de általában ketten vagyunk, mert így egyszerűbb összehozni a próbákat. Ezen kívül elhivatottság is kell hozzá. Nem elegendő, hogy valaki jó zenész, hanem szükség van arra, hogy szívvel-lélekkel csinálja.

–Számos előny mellett van-e hátránya annak, hogy férjként és feleségként együtt zenéltek?

István: Korábban volt olyan, hogy dicsőítés előtt majdnem összekaptunk. Ez a türelmetlenségnek, az éretlenségnek a jele. Nagyon nehéz morgás után Isten szeretetéről énekelni. De hát ilyen is volt. Erről is beszélni kell szerintem, mert emberi dolgok és mi emberek vagyunk. Türelemmel, bölcsességgel, szeretettel ezeken túl lehet lendülni.

Melinda: Nagyon fontos, hogy megtanuljunk egymással beszélni, nem pedig bezárkózni. Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy olyan munkahelyem van, ami mellett sokat lehetek otthon, van időnk beszélgetni. A 21. század fekélye az, hogy a családtagok nem szeretnek otthon lenni: szülők menekülnek egymástól, a gyerekek is otthonról. Fontos, hogy a család szeressen együtt lenni otthon. Fontos, hogy gyermekeink mellett legyünk, ha öröm éri őket, vagy ha éppen rossz jegyet kapnak.

–Gyermekeiteknek mennyire sikerült átadni a zene, illetve a dicsőítés szeretetét?

Melinda: István első házasságából született lánya Katica az, aki a zenei pályát választotta: énektanárként dolgozik. Kamilla angol szakon tanul a főiskolán, Jázminka pedig még iskolás, nagyon jó hangja van, de a zeneiskolát nem akarta befejezni. Sok volt neki.

–Van-e Kárpátalján hozzátok hasonló stílusú előadó?

Melinda: Ilyen formában nem hiszem, de vannak hasonló együttesek, zenészek.

István: Vannak más stílusú énekesek, együttesek, akik a hagyományos egyházi zenét játsszák. Mi inkább azt angolszász világ zenéiből válogatunk.

–Saját dalaitok is vannak?

István: Általában átveszünk és átdolgozunk dalokat. Énekelünk magyarul, angolul, ukránul, oroszul és héberül is. De dicsőítés alatt gyakoroljuk az ihletett énekeket is, amikor Isten adja a témát és improvizációszerű dolog történik.

–Hol léptek fel?

István: Tudni kell rólunk, hogy mi egy karizmatikus közösségbe járunk. De szívesen megyünk énekelni bármilyen felekezetű hívekhez. Viszont fontos az, hogy ahová megyünk az emberek nyitottak legyenek, mert ha be van zárva a szívük, Isten se tudja azt feltörni.
Mi is részesei vagyunk a csodának és tanúi annak, amit Isten dicsőítésünk révén művel. És az a csodálatos, hogy nem rajtunk áll.

Melinda: Teljesen mindegy, hogy egy tömeg előtt dicsőítünk, vagy egy gyermek hallgat engem. Mert nekem az a fontos, hogy ez Istennek kedves. Számomra lényeges, hogy ne legyen rutinszerű, amit csinálok, hanem a szívem ott legyen.

–Bizonyára nem hívő emberek előtt is felléptetek már. Kire van nagyobb hatással a dicsőítés: a hívőkre vagy a nem hívőkre?

István: Érdekes, hogy sokszor egy templomba nem járó személyt hamarabb megszólítanak a dalaink, mint a vallásos testvéreinket, mivel az énekek dallama nagyon hasonlít a világi zenéhez. Azok az emberek, akik egy adott egyházhoz tartoznak, gyakran hagyományfüggőek és például csak az orgona által kísért zenét fogadják el egyházinak.
De volt egy eset, amikor egy teológus úgy jött el egy alkalmunkra, hogy bebizonyítsa: semmi köze nincs az egésznek Istenhez. Az ének után térdre borult és úgy dicsőítette az Urat. Az Isten győzte meg őt, hogy ne mondjon ítéletet.

–Általában milyen visszajelzéseket kaptok?

István: Legtöbbször jó visszajelzéseket kapunk. Természetesen volt negatív is: például túlzásnak tekintették azt, amit csinálunk.

Melinda: Az elismeréskor nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne magunknak tulajdonítsuk a dicséretet, az egyedül Istent illeti. Mi csak az eszközei vagyunk.

–Az emberek nagyon szeretik a dalaitokat. Készült-e CD-felvétel?

Egy jó pár évvel ezelőtt volt egy olyan lehetőségünk, hogy saját CD-t készíthessünk. Imádkoztunk a jó döntésért, az Úr pedig rávilágított arra, hogy nekünk ez nem kell. Vannak elképzeléseink, de alázattal bele kell simulnunk Isten terveibe. Hogy a jövőre nézve hogyan alakul, azt majd meglátjuk.

Bundáné Fehér Rita
Kárpátalja.ma