Csillagok világháborúja – A legújabb Star Wars-filmről

Valamikor régen egy ismerősöm lakonikusan jegyezte meg: a „Csillagok háborúját” a tizenéves gyerekeken kívül csak olyanok nézik, akik képtelenek elolvasni egy normális könyvet. Az elsőként elkészült részekre ez talán igaz volt, ám az újabb epizódok kritikáját már nem lehetett elintézni ennyivel.

Ahogyan moziba kerültek az újabb és újabb Star Wars-filmek, úgy lettek egyre összetettebbek a karakterek és szerteágazóbbak a konfliktusok, még akkor is, ha bizonyos sémáktól képtelenek voltak szabadulni az alkotók. A most bemutatott Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet című sci-fi érdekes módon azzal múlja felül elődeit, hogy kockáztatott, és a jól bevált receptek nagy részétől megvált. Mindezt úgy tette meg, hogy azok a rajongók se csalódjanak, akik immár negyven éve kísérik figyelemmel a világ legismertebb űrmeséjét.

A történet valahol a III. és a IV. rész között csatlakozik a jól ismert Star Wars-univerzumhoz. A Halálcsillag már majdnem kész, ám a befejezéséhez szükség van a tudós Galen Erso (Mads Mikkelsen) közreműködésére, aki nemrég hagyta ott a szörnyű fegyver építését. Bár Galent elviszik rejtekbolygójáról a Birodalom klónkatonái, kislányának sikerül elmenekülnie. Jyn Erso (Felicity Jones) – már felnőttként – szeretné megkeresni apját, míg a felkelők Cassian Andor kapitányt (Diego Luna) küldik Galen Erso felkutatására. Jyn és Cassian mellé a kalandok során csatlakoznak még néhányan, így áll össze a Zsivány Egyes legénysége, amelynek feladata végül a Halálcsillag tervrajzának megszerzése lesz.

Mint jeleztem, Gareth Edwards rendező számos, az előző részekben megszokott elemet elhagyott. A droidok szinte teljesen eltűntek, csak egy kóros őszinteségben szenvedő gépemberrel találkozhatunk, csupán az érdekesség kedvéért. De jedik sincsenek – ezáltal mindenki valahogy emberibb is marad –, kivéve talán Chirrut Îmwét (Donnie Yen), ám ő is inkább csak ismerkedik az Erő által adott képességekkel. A jól megszokott fénykardot pedig mindössze egyszer láthatjuk működés közben. Nincs mókás szereplő – hála Istennek –, ám ez nem azt jelenti, hogy a humoros jelenetek hiányoznának a filmből, csak ezúttal a fanyar fajtából kapunk többet. (A vak Chirrut fejére például azért húznak zsákot, hogy ne lássa, merre vezetik.)

A Birodalom és képviselői most is kellőképpen gonoszak, ám mintha jobban hasonlítanának náci utódaikra, mint eddig bármikor. A lázadók természetesen az Erő fényesebb felén állnak, e világosság azonban nem nélkülözi az árnyékot. A szövetségesek közötti ellentétek élesebbek, ráadásul a jó oldalon álló katonákról kiderül, bizony ők is elkövettek számos olyan tettet, amelyet inkább elfelejtenének.

A csatajelenetek is eltérnek az eddig megszokottaktól. A nézőnek egy idő után az az érzése támadhat, hogy mindezt már látta valahol, csak éppen nem a Star Wars-filmekben, hanem valamelyik II. világháborús drámában. Az egyik bolygó felszínén a szárazföldi csapatok harcolnak, fejük felett a légierő csap össze, míg az űrben tulajdonképpen egy tengeri ütközetet látunk.

A Zsivány Egyes legénységét nem hősök alkotják. Olyan emberek ők, akiket a Birodalom és a felkelők harca magába szippantott. Igyekeznek megállni a helyüket, ám döntéseiket legalább annyira befolyásolja személyes tragédiájuk, mint az elveik. Ahogyan a II. világháború során is bármelyik csata lehetett egyben az utolsó is, itt sem garantált a túlélés. Már csak az a kérdés, ki hogyan fogadja a végzetét.

Az írás az Új Ember 2017. január 8-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Baranyai Béla