Nagycsaládok Kárpátalján: a Gorondi család

 Kárpátalja kicsinyke települése a Nagyszőlősi járáshoz tartozó, alig négyszáz fős Karácsfalva, melynek lakóházai egyetlen, hosszú utcán épültek fel. Itt található a falu zömében görögkatolikus híveinek temploma, valamint a tizennégy éve működő görögkatolikus líceum.

A Tiszaújhely és Tiszakeresztúr között fekvő község nem sok lehetőséget kínál a helybelieknek. A községben a líceumon kívül más oktatási vagy egészségügyi intézmény nincs, a gyerekek a szomszédos településekre járnak óvodába, általános iskolába. A helybeliek főként mezőgazdasággal foglalkoznak, emellett néhányan a közeli Nagyszőlősön dolgoznak, vagy külföldön vállalnak munkát.

Ezen az oldalra eső településen éli mindennapjait az öttagú Gorondi család, a szülők, Attila és Zsuzsanna, valamint három lányuk, Eszter, Johanna és Mirjám.

Ismerjük meg őket!

 

‒ Hány éve vagytok házasok?

Zsuzsa: ‒ Tizenkilenc évvel ezelőtt házasodtunk össze. Batárról kerültem Karácsfalvára, Attila szülőfalujába.

 

‒ Nem származtok nagycsaládból, mégis három gyermeket vállaltatok.

Attila: ‒ Görögkatolikus családban nőttünk fel a bátyámmal. A szomszédunkban nagycsaládosok laktak. Ők igen nehéz körülmények között éltek, többször mi segítettük ki őket. Végül azért minden gyermekük felnőtt, és boldogult az életben.

Zsuzsa: ‒Már az udvarlás idején megbeszéltük Attilával, hogy három gyermeket akarunk, pedig nekem is csak egy testvérem van.

 

‒ Mikor született meg az első gyermeketek?

Zsuzsa: ‒Az volt az álmom, hogy legyen egy szőke, kék szemű lányom, ez teljesült is, amikor 2000 tavaszán világra jött Eszter.

Attila: ‒ Egy férfiember elsőre mindig fiúra vágyik. Velem is így volt, minden várandósság alatt fiúra számítottam.

 

‒ Ehelyett három lányotok lett.

Zsuzsa: ‒ Igen, 2002-ben érkezett a családba a fekete hajú, zöld szemű Johanna, s őt követte 2005-ben egy újabb szőke leányzó, Mirjám. Már a születésük előtt tudtuk, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Az ultrahangos vizsgálat is mutatta, s én valahogy meg is éreztem. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne örültünk volna egyformán mind a három gyermekünknek.

 

‒ Hogyan emlékeztek vissza a kisgyermekes időszakra?

Zsuzsa: ‒ Jól elboldogultunk a lányokkal. Eszter születése után csak annyival volt nehezebb, hogy akkoriban még tartott az áramkikapcsolások korszaka, gyakran kellett a sötétben, gyertyafénynél ücsörögnünk. Eszter emellett sírós, akaratos kisbaba volt.

 

‒ Milyen most a természete?

Zsuzsa: ‒ Az édesapjára hasonlít. Számára minden fekete-fehér, ami a szívén, az a száján. Szereti bebizonyítani az igazát. Átéltük vele a kamaszkor nehézségeit is. Most tizenhét éves. Hamarosan elballag a Sztojka-líceumból, és továbbtanul.

 

‒ Milyen irányban szeretné folytatni a tanulmányait?

‒ Az egészségügy és a turisztika területe érdekli. Mindenképpen Magyarországon szeretne továbbtanulni. Úgy látjuk, hogy most izgul az érettségi miatt, hogy teljesíteni tudja-e majd a felvételi követelményeket. Jó tanuló, csak az ukrán nyelvvel és a matematikával vannak nehézségei.

 

‒ Vajon hogyan fogjátok viselni, hogy az első fecske kirepül a családi fészekből?

Zsuzsa: ‒ Van bennünk némi félelem. Eszter még csak tizenhét éves. A magyarországi társai idősebb korban vágnak neki a főiskolának, egyetemnek. Megnyugtató az a tudat, hogy édesanyám és a húgom Magyarországon él, rájuk számíthatunk majd. Imádkozunk, hogy minden rendben legyen.

Attila: ‒ Még bele sem gondoltam igazán, hogy milyen lesz, ha elmegy Eszter. Ugyanakkor tudom, hogy ő talpraesett lány, nem lesz semmi baj.

Zsuzsa: ‒ Azt már megszoktuk, hogy a két nagyobbik lányunk bent lakik a líceum kollégiumában, s csak hétvégenként jönnek haza.

 

‒ Johanna szintén a líceumban tanul?

Zsuzsa: ‒ Igen. Jól megy neki a tanulás, az utolsó negyedévben kitűnő volt a bizonyítványa. Talán azért is, mert ő nagyon kitartó. Őt is az egészségügy érdekli, időnként azt mondja, hogy orvos szeretne lenni. Ám ez még változhat. Leginkább attól félek, hogy a diplomaszerzés után nem tudnak majd elhelyezkedni, és külföldre mennek gyári munkásnak. Éppen ezért gyakran elmondom nekik, hogy olyan pályát válasszanak, amelyből meg tudnak majd élni.

 

‒ A két nagyobbik lányotok után beszéljünk a kicsiről, Mirjámról is.

Zsuzsa: ‒ Ő az, aki állandóan velünk van, rajta éljük ki a kényeztetés örömeit. Ő bújik hozzánk, őt puszilgatjuk. A nagyok sokszor hiányoznak, csendes nélkülük a ház.

 

‒ Mirjám hova jár iskolába?

Zsuzsa: ‒ A Tiszakeresztúri Általános Iskola tanulója, most hatodik osztályos. Egy év múlva ő is jelentkezhet a líceumba. Szeretnénk, ha ő is ott folytatná a tanulmányait.

 

‒ Egyelőre még mind a három gyermeketek elérhető közelségben van. Milyen elvek szerint nevelitek őket?

Attila: ‒ Keresztény nevelésben részesültek a gyermekeink. Reméljük, hogy egyszer majd megértik, hogy amire tanítottuk őket, az a javukat szolgálhatja.

Zsuzsa: ‒ Azt tapasztaljuk, hogy a világhálóról és a médiából ömlik a mai fiatalokra a szenny, ami rossz befolyással van rájuk. Sokat harcolunk azért, hogy a lányaink ennek ellenére józan gondolkodású, az értékeket ismerő felnőttek legyenek. Kicsi koruktól templomba, értelmes témájú találkozókra visszük őket, s igyekszünk jó példával szolgálni a számukra. A Sztojka-líceumban is helyes szellemiségben nevelik őket.

 

‒ Mennyire vagytok szigorúak a lányokhoz?

Zsuzsa: ‒ Igazán nagy baj nem volt velük. Amilyen gond adódott, azt családon belül kezelni tudtuk. Talán ez annak köszönhető, hogy mindig sokat beszélgettünk velük. Főleg én, hiszen Attila a gazdálkodás miatt kevesebb időt tud velünk tölteni. Jómagam is részt veszek a családi gazdálkodásban, ám mellette több időm jut a gyerekekre, mintha külföldön vagy egy hivatalban dolgoznék. Mindig arra törekedtem, hogy ne akkor üljek le megbeszélni egy-egy problémát a lányokkal, amikor az már bekövetkezett, hanem igyekezzünk azt megelőzni. Azt is megérttettük velük, hogy a cselekedeteinknek következményei vannak. Emellett két alappillére van a nevelésünknek: a feltétel nélküli szeretet és a következetesség.

 

‒ Mindig egyetértetetek a lányok nevelésében?

Attila: ‒ Előfordult, hogy egy-egy kérdésben más véleményen voltunk a feleségemmel. Ilyen volt a mobiltelefon kérdése. Nem éreztem szükségét, hogy a lányok telefont kapjanak.

Zsuzsa: ‒ Ők viszont folyamatosan könyörögtek a telefonért, hiszen már minden osztálytársuknak volt. Végül a rokonoktól kaptak egy-egy készüléket, amelynek persze Attila nem örült.

Attila: ‒ Később összegyűjtötték a zsebpénzüket az újabb telefonokra.

Zsuzsa: ‒ Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem telefonoznak. Ugyanakkor igyekszünk kordában tartani a készülék használatát, nem akarjuk, hogy virtuális világban éljék az életüket. A gazdálkodásba is bevonjuk őket, időnként zsebpénzt is kapnak a munkáért. Johanna így gyűjtötte össze egy fényképezőgép árát.

 

‒ Említetted a gazdálkodást. Karácsfalván több család is mezőgazdaságból tartja fenn magát. Ti milyen növények termesztésével foglalkoztok?

Attila: ‒ Fóliasátrakkal kezdtük a növénytermesztést húsz évvel ezelőtt. Amikor Zsuzsával összeházasodtunk, ezt folytattuk. Primőr zöldségeket, uborkát, paradicsomot termesztünk a fóliasátrakban. A nyári kertészkedés ma már nem hozza meg a hozzá fűzött reményeket.

Zsuzsa: ‒ A primőrzöldség termesztése sok befektetést igényel, sokba kerül például a sátor felfűtése.

Attila: ‒ Ráadásul nem szabad hibázni, különben tönkremegy a tavaszi termés.

 

‒ Most hány fóliasátratok van?

Zsuzsa: ‒Jelenleg két nagy légterű, negyven méter hosszú fóliánk van.

Attila: ‒ Ezzel főként Zsuzsa foglalkozik. Jómagam a fűtést és az értékesítést végzem. Emellett 35 hektár földet művelek. Gabonaféléket és kukoricát termesztek. A most meglévő gépeimmel ennyire van kapacitásom. Tervezem a bővítést.

 

‒ Ezek szerint megéri ma Kárpátalján mezőgazdasággal foglalkozni?

Attila: ‒ Úgy tűnik, hogy igen. Mintha kedvezőbbek lennének a feltételek, mint évekkel korábban. Nehéz eldönteni, hogy mikor adjuk el a terményt. Tartsuk meg tavaszig, vagy értékesítsük ősszel? Mindig kockázatos ez a terület.

 

‒ Mennyi időt tudsz a családdal tölteni?

Attila: ‒ Ez szezonális. Vannak nehezebb időszakok, amikor sok a munka. Nehéz jó munkaerőt találni, kevés munkásom van.

 

‒ Sohasem akartad abbahagyni a gazdálkodást?

Attila: ‒ Én nem, Zsuzsa néha felvetette a külföldi munkavállalást.

Zsuzsa: ‒ Nem gondolkodom én ezen komolyan, ám egy-egy problémásabb időszakban eszembe jut, hogy mennyivel kiszámíthatóbb, biztonságosabb lenne, ha Magyarországon élnénk. Valójában nem hiszem, hogy valaha is elköltözünk Kárpátaljáról.

Attila: ‒ Ukrajnában sajnos egy-két év alatt is kialakulhat olyan helyzet, amely arra kényszerít, hogy elhagyjuk a szülőföldünket.

 

‒ Kicsit szomorkás lett a beszélgetésünk hangulata, holott jó kedélyű, vidám embereknek ismerlek benneteket.

Zsuzsa: ‒ A humor nagyon fontos az életünkben, tartópillér. Ha rossz kedvem van, az visszatükröződik a gyerekek viselkedésében is.

Attila: ‒ Sokat viccelődünk a családban.

Zsuzsa: ‒ Emellett játszani is szeretünk.

Attila: ‒ A bajok ellenére is pozitívan gondolkodunk, és fejlődni akarunk. Nem nézünk hátra, hanem előre toljuk a szekerünket.

‒ Isten áldását kívánom nektek mindehhez!

 Marosi Anita

Kárpátalja.ma