Az Antilányregény a testképzavarral küzdők bibliája

Senki ne ítéljen a borítóról, ebben a történetben semmi sem rózsaszín és cukormázas, a happy end is elmarad. Drámai ébresztő a duci és a karcsú nőknek is.

Egy rózsaszín, ínycsiklandó fánkokkal teli borító, mely szinte csalogatja az olvasót, bűnözésre csábít, de az Antilányregény nem lesz könnyed olvasmány, komoly témát boncolgat. Olyat, amely sok nő számára a mindennapok kínja és gyötrelme, és amiről kevesek beszélnek ilyen nyers őszinteséggel, ahogyan azt Mona Awad teszi.

Ez bizony nem egy tündérmese, nem is állhatna távolabb a cukormázas fánkos sztoriktól. Tele van megannyi elkövetett hibával, melyek szinte kiordítanak a sorokból és amiket bármelyik testképzavarral küzdő nő elkövethet, ha nem figyel erre a tanmesére.

Főhősünk Lizzie egy 13 éves duci lány, aki próbálja elfogadtatni magát a barátnőivel, a fiúkkal, a szüleivel. Látjuk őt tini kora után fiatal felnőttként és házas asszonyként is, ahogyan megküzd tükörképével, melyet a külvilág mellesleg egészen másképpen lát. Ő mégsem vesz tudomást a valóságról. Bár az írónő nem ad karaktereinek szájába olyan megjegyzéseket, melyek szemtől szemben becsmérelnék a túlsúlyos lányt, a megvetés néhol valóban kézzelfogható, amit Lizzie sajnos halmozottan érez, onnan is, ahonnan pont hogy csodálat árad felé.

A könyv 13 önálló novellával mutatja be Elizabeth küzdelmét a kilóival, azt a kínlódást, amit 10 deka hal elfogyasztása és a borzasztó fantázianevekkel ellátott salátákon való rágódás jelent, azt, hogy mennyire formátlan, már-már lepel méretű ruhákat kell vásárolnia egy túlsúlyos lánynak a molett üzletekben, mivel máshonnan kinézik.

Lizzie azt hiszi, hogyha eléri top formáját és ő is 36-os méretű, szűk ruhákban jár majd, minden a helyére kerül az életében:

„Később majd rohadt gyönyörű leszek. Utolérem az orromat, és ki fogok fejleszteni valamiféle evészavart. Egész életemben éhes és mérges leszek, de mindeközben baromi jól fogom magam érezni.”

A világ azonban kegyetlen hely, Lizzie úgy nőtt fel, hogy azt hitte, a karcsúság nem csak a szépséggel egyenlő, de a boldogsággal is. Nem árulunk el titkot azzal, ha megsúgjuk, csalódnia kell.

Mikor célba ér, megkapja talán élete legnagyobb pofonját, amitől végre észhez tér. Ezt a megvilágosodást kínálja fel jó pár csomag chips és pár doboz fagyival körítve a kanadai írónő debütregénye. Ez az arculcsapás nem lesz üdítő, nem is szabadít fel tulajdonképpen, de felnyitja a szemet.

Azokét, akik évek óta küzdenek kilóikkal és azokét is, akik világ életükben karcsúak voltak. Nekik is szól ugyanis Lizzie szívbemarkoló története, azoknak, akiknek a barátnőjük jojó diétázik gimis kora óta és azoknak, akik nem tudják, hogy a szemforgatás és a meggondolatlan kijelentések mekkora sebeket tudnak ütni egy önértékelési problémákkal küzdő embernek. Egy rossz megjegyzés a másik egész életét félresiklathatja.

Hogy ne szaladjon el mellettünk az élet…

Ha már érezte úgy, hogy karcsú kollégái csak azért rendelik végig az étlapot, hogy az orra alá dörgöljék, ők bármennyit megehetnek, mégsem híznak, ha mást sem csinál egész nap csak a kalóriákat számolgatja, ha úgy keres párt, hogy a pad alatt a léc, hisz azt gondolja, egy ilyen alkatú lány nem érdemel jobbat, akkor ez a regény Önnek való!

Elizabeth minden hibába belesik helyettünk, hogy ne a harmincas éveink közepén kelljen ráébrednünk, hogy a sok szenvedésre tulajdonképpen saját magunkat kényszerítettük rá. Megtanítja, hogy ne vesszünk el a teljes kiőrlésű liszt, az ízetlen zöldségek és kizárólag párolt ételek alkotta sivár világban, és arra is rávilágít, hogy a külsőnkkel való állandó harc közben elszalad mellettünk az élet.