Kopogtató: terror és Szentlélek

Ma reggel szomorúan vettem tudomásul: Angliában ismét gyilkoltak egy isten nevében. Mint a két héttel ezelőtti manchesteri robbantás után, most is gyorsan végigpásztáztam a Facebook-hírfolyamot – a jobb megélhetés reményében sok ismerősöm vállalt munkát azon a környéken. Fellélegeztem: hála Istennek, a jelek szerint ezúttal sem esett baja egyiküknek sem.

A szomorúság mellett ugyanakkor egyfajta fásultsággal olvastam a részleteket. A legrosszabb pedig az volt, hogy meglepettségnek nyoma sem volt bennem. Inkább csak egyfajta döbbenet, hogy hogyan jut el valaki a hit nevében odáig, hogy jogot formáljon a másik teremtmény életének kioltására.

A keresztény világ a legnagyobb ünnepének egyikére, pünkösdre, mások istenük nevében gyilkolásra készültek június 3-án este. Tudom, nem egyedülálló eset ez a történelem folyamán, s nem csupán a muszlim radikálisok kezéhez tapad vér. Mégis, a XXI. században előszeretettel hangoztatott tolerancia, el- és befogadás korában zokon esik, hogy még mindig megtörténhet, még mindig eltaposhatja egyik ember a másikat.

Olyan sokáig gyakorlatilag közömbös volt civilizált világunk a muszlim országokban sok éve tartó véres keresztényüldözést illetően. Míg tőlünk elég távol voltak a robbantások, a zokogó gyerekek, a sikító nők, a haláltusát vívó férfiak hangja, addig könnyű volt átkapcsolni a tévét, továbbkattintani a hírportálokon valami fontosabb, kézzelfoghatóbb után. Az elmúlt évben nem csupán súlyosbodott a keresztényüldözés mértéke, de az Open Doors USA amerikai szervezet jelentéséből kiderült, hogy a jelenség már szinte az összes kontinensen megjelent. A jelentés a CESNUR (Center for Studies on New Religions) aggasztó tanulmányát követi, mely szerint 2016-ban 90 ezer keresztényt öltek meg hitük miatt. További 600 millió keresztényt megfélemlítéssel, testi sértéssel vagy halálos fenyegetésekkel tántorítottak el vallásuk gyakorlásától. Az első tíz ország listáját Észak-Korea vezeti, de Szomáliában, Afganisztánban, Pakisztánban, Szudánban, Szíriában, Irakban, Iránban, Jemenben és Eritreában is rendkívül veszélyes kereszténynek lenni. De azt hiszem, kijelenhetjük, hogy ma egész Európában és az USA-ban is veszélyes kereszténynek lenni. Mert félreértés ne essék: nem passzióból, életuntságból végeznek emberek sokaságával öngyilkos merénylők testükre erősített robbanószerkezettel vagy a tömegbe hajtott járművekkel (s ki tudja, mi lesz a következő preferált módszer). Az Allah nevében gyilkolók már nem „csupán” a magukat nyíltan kereszténynek vallókat, hanem a keresztény értékeken alapuló – habár azokat sok esetben már csak hírből sem ismerő – társadalmak egésze ellen követik el merényleteiket.

Március vége óta ez volt a harmadik terrortámadás Nagy-Britanniában. A brit elhárító szolgálatok 2013 óta tizennyolc nagy-britanniai terrortámadási kísérletet hiúsítottak meg, közülük ötöt a Westminster hídon márciusban elkövetett merénylet óta. Azt is tudjuk, hogy Anglián kívül még sok európai országban kell a terrorizmussal napi szinten megküzdeni.

Az adatok sokkolóak. Számomra pedig sokkoló az is, hogy mennyire visszásak még mindig a terrorizmus-bevándorlás, muszlim világ-keresztény kultúra keveredésére adott reakciók.

Pünkösd van. Keresztény vagyok. Hitem szerint ezen a napon a Szentlélek eljövetelére emlékezünk, ezt az ajándékot ünnepeljük. A Bibliában a Szentlélek ekkor kettős tüzes nyelvek formájában szállt az együtt imádkozó hívekre, akik aztán mindenkinek a saját nyelvén hirdették az örömhírt. Számomra azonban mégis kedvesebb képe a Szentléleknek a galamb. Mikor Krisztus megkeresztelkedett, a Szentlélek galamb formájában szállt rá, ami egyúttal a béke szimbóluma is.

Ezen a pünkösdön talán még buzgóbban szállnak a fohászok a Menny felé – soha ilyen nagy szükség még nem volt a Szentlélek és a béke újbóli eljövetelére.

Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma