„Hála Istennek van utánpótlás” – Interjú a Kokas-bandával

Kokas Károly „tyúkanyó” módjára gyűjtötte maga köré a családtagjait, rokonait, hogy népzenét muzsikáljanak, egyre jobban egyre többet és egyre több embernek. Úgy tűnik, jó ötlet volt, hiszen több mint egy évtizede vannak színpadon, és még mindig vidékünk egyik legjobb népi zenekarát alkotják. Célként tűzték ki maguk előtt, hogy még több kiscsibét gyűjtenek maguk köré, akik remélhetőleg ki nem alvó tűzként megőrzik a népzenét a kárpátaljai magyarok számára.

Ismerjék meg közelebbről Kokas Károlyt (harmonika), Simon Józsefet (nagybőgő), Szilágyi Csabát (hegedű), Szilágyi Gergőt (brácsa), ifj. Kokas Károlyt (tánc), Kokas Erzsébetet (ének) és Kokas Krisztinát (tánc).

– Kezdjük egy rövid bemutatkozással.

Károly: Mit is mondjak? Tiszapéterfalván lakom. Ötven éves vagyok. Csak zenével és tanítással foglalkozom.

József: Tizenkilencedik évemet töltöttem be. Nagypaládon lakom. Többnyire zenéléssel telik az időm, de emellett a földművelés is része az életemnek.

Csaba: Tiszapéterfalván élek és ott is dolgozom. Zenetanár vagyok, a klasszikus műfaj mellett népzenét is tanítok.

Gergő: Huszonhárom éves vagyok. Csak zenével foglalkozom, semmi mással.

Karcsi: Közel nyolc éve táncolok a zenekarban, mint szólótáncos. Emellett gyerekek számára is tartok néptánc-foglalkozásokat. Hála Istennek van utánpótlás.

Erzsike: Huszonöt éves vagyok. Hét éve tanítok. Korábban Csaba tanított hegedülni, de szerettem volna énekelni. Apa azt mondta, hogy nem tudok énekelni, ezért szó sem lehet róla, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy kipróbálhassam magam az éneklésben. Az embereknek tetszett, így maradtam. Nyíregyházán tanultam népzenei szakon, Ungváron pedig a pszichológiát is befejeztem. Lelkesen dolgozunk a zenedében. Van egy Napsugár hagyományőrző gyermekcsoport, amely a reménységünk. Szeretnénk, ha majd a jövőben ők is zenélnének, együtteseket alkotnának. Emellett részt veszünk a Dunán innen, Tiszán túl népzenei tehetségkutató Kárpát-medencei versenyt, melynek döntőjét Miskolcon rendezik meg. Az énekegyüttesem most nemrég Vass Lajos nagydíjat kapott, melyre nagyon büszkék vagyunk.

Károly: Igen, valóban nem ismertem a lányom hangját, valahogy nem nagyon énekelgetett otthon. Inkább Krisztina volt a dalolósabb. Erzsike szolfézs tanára mondta is nekem néhányszor, hogy nagyon jó hangja van.

Krisztina: 1995-ben születtem. Táncos vagyok az együttesben, egyébként tánctanárként dolgozom. Nagyon sok hangszert kipróbáltam a zeneiskolában, imádtam focizni, de mégis maradtam a tánc mellett. Most vagyok végzős a Kijevi Táncművészeti Egyetemen.

– Nem titok, hogy Károly három gyermeke Karcsi, Erzsike és Krisztina, de az együttes többi tagja is rokonságban van a Kokas családdal. Előnyösnek tartják, ha családtagok, rokonok együtt alapítanak zenekart?

Csaba: Amikor vendégségbe mentünk keresztapuékhoz (Kokas családhoz), mindig vittem magammal a hegedűt és elkezdtünk zenélni. Habár a zeneiskolában, szakközépiskolában és a felsőfokú tanulmányaim alatt inkább klasszikus zenét játszottam, mégis a népzene áll legközelebb a szívemhez. A Pál Lajosék által szervezett népzenei táborokat sosem hagytam ki. Eleinte Blaskó Csaba tanított hegedülni, később Pál István.

Károly: Harminc évvel ezelőtt ismerkedtem meg a népzenével. Pál Lajos bácsival kezdtem el. Egy pár évet muzsikáltunk, aztán abbamaradt. Az, ami Magyarországon abban az időben működött, az itt nem volt népszerű. Csabi és Gergő a rokonaink, ők kicsi kortól muzsikáltak, zenei végzettséget szereztek, és elkezdtünk együtt zenélgetni. A három gyermekem is csatlakozott az együtteshez. Csaba lett a zenefelelős, én pedig a csapat szervezője, vezetője. Eleinte nótákat is előadtunk, mert azt is szerették az emberek. Majd lassan teljesen átálltunk a népzenére. Megismertük a tájegységek zenéjét, táncát, bővült a repertoár.

Karcsi: A rokonság egybetart, könnyen megértjük egymást, mindent meg tudunk beszélni. Szeretek a muzsikájukra táncolni.

– Miért fontos, hogy egy magyar népi együttesnek táncosa is legyen?

Karcsi: Aki ismeri a magyar embert, az tudja, hogy az mulatni is szeret. Aki pedig szeret mulatni, mindig a zenészekhez közeledik, és előbb-utóbb táncolni kezd.

Károly: A zene, az ének meg a tánc összetartozik. Az ember a hallottakat vizuálisan is látni szeretné, mozgásaival átadni. Másrészt szerettünk volna egy gazdag műsort, hogy minél több embert megszólíthassunk. A dalokat nem annyira ismerték akkoriban, viszont a tánc vonzotta az embereket.

– Milyenek voltak az első fellépések?

Károly: Tizenkét éve olykor még ki is nevettek. Kérdezték, hogy mit akarunk itt ezzel a muzsikával. Mi meg csak gyakoroltunk, nem hagytuk abba.

– Mikor kezdte érdekelni a kárpátaljai embereket a népzene?

Károly: Kezdetektől éreztük, hogy a zenélésünknek van értelme. A közönség látta a lelkesedésünket, s így ők is lassan megszerették a népzenét.

– Melyik fellépésük volt a legemlékezetesebb?

Erzsike: Mindegyik a maga nemében érdekes volt és emlékezetes. Soha nem fordult elő, hogy egy fellépés után rossz szájízzel hagytuk volna ott a helyszínt.

Károly: És ami ezt alá is támasztja: rendszeresen visszahívnak. Például, a Magyar Kultúra Napján már nyolc éve mindig ott vagyunk Bátyúban. Ez persze egy nagy kihívás is egyben: minden évben valami újat nyújtani.
Sok fellépésünket nevezhetem emlékezetesnek. Egy alkalommal Ungváron játszottunk egy rendezvényen. Előttünk akadémiát végzett zenetanárok léptek fel, viszont ragaszkodtak a kottához, így az egész muzsika elveszett az izgalomban. Mi pedig kotta nélkül álltunk ki a színpadra. Rajtam kívül szinte mindenki még gyerek volt az együttesben. Jöttek is, kérdezték, hogy hogyan tudnak a gyerekek ilyen jól játszani. Mindig azt mondom, hogy csak az tudja profi szinten művelni a népzenét, akinek közel áll a szívéhez, aki szereti. Aki kottából játszik, az egy idő múlva elfelejti a darabot. Aki fejből zenél, az száz év múlva is lejátssza majd. Természetesen közben meg kell tanulni a kottaolvasást is.
Aztán az is egy emlékezetes koncert volt számomra, amikor Csabával és Erzsikével elmentünk a Tatár-hágóra, ahol közel tízezer ukrán ember előtt zenéltünk. A színpadot a hegy tetején állították fel. Ezek az események nagy lökést adnak. Egyébként a nagyszőlősi Teplicába is gyakran hívnak muzsikálni. Azért különlegesek ezek az alkalmak, mert tapasztaljuk, hogy mennyire nem csak a magyar emberek tudják értékelni azt, amit csinálunk.

– Melyik a legtávolabbi város, ahol felléptek?

Károly: Kétszer voltunk Brüsszelben, talán távolságban az van legmesszebb Péterfalvától. Volt lengyelországi és erdélyi fellépésünk is. Koncertezünk Kijevben, Lembergben.

– Most éppen mi a helyzet a bandával?

Károly: Nagy vágyam, hogy hivatalosan is indítsuk be a népzene-oktatást Kárpátalján. Most a Rákóczi-főiskola lehetőséget adott a népzenei tanításra és el is kezdtük a munkát. Minden kedden tartunk foglalkozást Beregszászban. De közben Péterfalván is van nyolcvan gyermekünk, akikkel heti háromszor találkozunk. Eleinte önszorgalomból gyűjtöttük össze a kicsiket, de most már sikerült elérni azt, hogy magyarországi program szerint haladjunk. Reméljük, előbb-utóbb akkreditálni fogják.

– Önöknek már egy jó ideje ez a fő foglalkozásuk. Meg lehet ebből élni Kárpátalján?

Károly: Nagyon elhívatottnak kell lenni és nagyon szeretni kell a népzenét. Az, aki számára nem annyira fontos, az nem marad meg a szakmában, lemorzsolódik.

– Ki támogatja a kezdeményezéseiket?

Károly: Lélekben mindenki támogat. Szponzorokból nagyon kevés van. Eleinte ingyen csináltuk, de minden egyes fellépés újabb meghívásokat eredményezett. Aztán már valamennyi pénzt is kerestünk a zenéléssel. Jó lenne egy biztos anyagi háttér. Akkor tudunk fejlődni, ha a zenélés mellett nem kellene aggódni a megélhetés miatt, és nem kellene más munkát is bevállalni. Nagyon sok ideig én is csirkét neveltem, uborkát, szamócát termesztettem. A fiúk is ugyanúgy. József a mai napig dohányt termeszt.

– Népzenei táborokban is zenélnek. Meséljen erről!

Károly: Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy az idei viski néptánc-táborba Pál Lajosék bennünket hívtak meg tanárként. Ez már szakmán belül is nagy szó. Érdekes tapasztalat volt, hogy a gyerekek ötven százaléka ruszin vagy ukrán volt, mégis nagyon szépen ráéreztek a magyar virtusra és táncoltak, énekeltek, muzsikáltak. Minden egyes tábor egy nagy feltöltődés számomra.

Gergő: Én egyszerűen szeretem ezt csinálni, mindig jókedvvel indulok a táborokba.

– Tartják a kapcsolatot a többi kárpátaljai népi együttessel?

Károly: Természetesen. Jó az, ha ismerjük őket, és ők is ismernek bennünket. Évente legalább egyszer találkozunk a Péterfalvai Népzenei, Néptánc- és Kézművestáborban. De emellett egyre gyakrabban szerveznek olyan rendezvényt, ahol több együttes is játszik. Fontosnak tartom, hogy közeledjünk egymáshoz, és ne különüljünk el, ne szigetelődjünk el a zenélésben.

– Van-e olyan hobbijuk, ami nem zene?

Károly: Nagyom szeretek focizni, negyven évig játszottam rendszeresen. A zenét imádom a legjobban, de meg kell említenem, hogy két éve megszületett az unokám, és azóta ő a legfontosabb. Minden gyermekemet szeretem, de az unoka, az más.

Karcsi: Édesapámmal járok focizni.

Csaba: Szeretem a műszaki dolgokat, és mindent, ami ezzel kapcsolatos.

Józsi: Talán a pingpong.

Károly: Régebben teniszeztünk Gergővel.

– Az egész család együtt zenél. Hol marad addig a felesége?

Károly: Feleségem kereskedelemben dolgozik. Annyira nem marad ki a munkánkból, mert akarva-akaratlanul hazavisszük a gondokat-bajokat, ő is részese a megbeszéléseinknek.

Karcsi: Fontos, hogy valaki otthon is legyen, aki egy nehéz nap után hazavár, meleg ételt ad, majd ismét elindít. Ő a háttér.

– Károly, hogyan boldogul egy fiatalokból álló csapat irányításával?

Károly: Ők egy másik generáció. Másként látják a világot. Mindenkinek megvan a saját véleménye, ami egy jó dolog. De egyelőre meg tudunk egyezni. Mindenki külön egyéniség, mégis egyek vagyunk.

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma