Fukuyama szerint most a kínai diktatúra áll nyerésre

Az elmúlt időszakban több világlap is foglalkozott a globális gazdasági krízis kezelésére kimunkált pekingi és washingtoni receptekkel. A kommentárok alapján az Egyesült Államok egyértelműen vesztésre áll. A 2008-ban kezdődött világgazdasági válság iróniájának nevezte a közelmúltban  a Time magazin, hogy a kommunisták vezette Kínai Népköztársaság a kapitalista krízis kezelésben megelőzte az Amerikai Egyesült Államok demokratikusan választott kormányát. Peking gazdaság ösztönző kiadásai nagyobbak voltak, végtelenül hatékonyabbak a recesszió leküzdésében, és irányítottabbak a további gazdasági növekedés irányainak meghatározásában.

Miközben a nyugati demokráciák lihegősen csoszognak előre, a kínai gazdaság üvöltözve vágtat, s az elmúlt három évtizedben félmilliárd embert emelt fel a szegénységből, létrehozva a világ legnagyobb középosztályát is, hogy beindítsa a hosszú távú hazai fogyasztói keresletet. Persze, mindez hatalmas társadalmi egyenlőtlenséggel együtt valósult meg, de ez egy kapitalista rendszerben mindig előfordul – jegyzi meg a tekintélyes hetilap.

A jövedelmi egyenlőtlenség viszont az Egyesült Államokban a legcsapnivalóbb az iparosodott világban, és több amerikai szegényedik el évente , mint ahányan felemelkednek a nincstelenségből. A hivatalosan is szegényként nyilvántartott amerikaiak száma 2009-ben – 43 millió – volt: a legmagasabb az elmúlt 51 évben.

Mit gondol Fukuyama?
Az Egyesült Államokban élő politikai közgazdász korábban neokonzervatív gondolkodóként vált ismertté, aki támogatta iraki diktátor Szaddam Husszein eltávolítására tett amerikai erőfeszítéseket, később azonban eltávolodott az amerikai neokonzervatív irányzattól, amely szerinte túl militaristává és erőszakossá vált.

Fukuyama egyebek mellett azt fejtette ki a Time hasábjain, hogy közvélemény-kutatások szerint a kínai nép nagyobb arányban véli úgy, hogy országuk helyes irányba tart, mint azt az amerikaiak gondolják sajátjukról. Fukuyama szerint Peking válságkezelési sikere az önkényuralmi berendezkedésén, illetve azon alapul, hogy nagy, összetett döntéseket gyorsan és viszonylag jól hozott meg a gazdasági politika területén.

Fukuyama azonban korántsem védte meg Kínát, sőt, inkább az ottani visszaélésekre és a korrupcióra hívta fel a figyelmet, valamint egyértelművé tette, hogy a demokrácia hiánya előbb-utóbb megbéklyózza majd az ország fejlődését. Mégis, ahogy megjegyezte írásában, annak ellenére, hogy a kínai vezetők nem rendeznek választásokat, a köz véleményére fogékonyak. A Time cikke szerint nincs is más választásuk, hiszen „az egykori parasztlázadás által hatalomhoz juttatott párt jól ismeri a dolgozó emberek romboló potenciálját”.

A rendszer pedig szilárd támogatást követel a kínai középosztálytól és azzal biztosítja be magát a társadalmi robbanás ellen, hogy az erőforrásokat és a beruházásokat az ország elmaradottabb térségeibe irányítja. A marxizmus, amelyen Kína vezetői nevelkedtek, azt tanította nekik, hogy nincs összefüggés a kapitalizmus és a demokrácia között, és elég volt a szomszédokra tekinteniük (Tajvanra, Dél-Koreára vagy Szingapúrra), hogy önkényuralmi rendszerben elért gazdasági sikertörténeteket lássanak. Igaz, Tajvan és Dél-Korea által elért jólét később főszerepet játszott a két ország demokráciájának kialakításában.

És hogy mivel magyarázza Fukuyama Washington tehetetlenségét a válságkezelés területén, illetve miként állította ezt szembe Peking döntéseivel? Íme: „Miközben Kína gyorsan alkalmazkodik, nehéz döntéseket hoz és meg is valósítja őket, az amerikaiak alkotmányos fékeikkel és ellensúlyaikkal büszkélkednek, amelyek a centralizált kormányzást tönkretevő politikai kultúrára épülnek. Ez a rendszer biztosítja az egyéni szabadságjogokat és az élénk magánszektort, de mára polarizálttá és ideológiailag merevvé vált. Washington jelenleg pedig kevésbé hajlandó azokkal a hosszú távú költségvetési kihívásokkal foglalkozni, amelyekkel az Egyesült Államok szembesül. Az amerikai demokráciának van egy olyan belső legitimitása, amely a kínai rendszerből hiányzik, de ez senkinek nem marad több egy modellnél, ha végül a washingtoni hatalom képtelenné válik a kormányzásra.”

De hol lehet a bölcsek köve?
A Time nem dicséri az Egyesült Államokat akkor sem, amikor azt állítja, hogy ott a pénz ma már a választási kampányok ütőkártyája lett, a vállalatoknak pedig a Legfelsőbb Bíróság által is elismert joguk, hogy gazdasági erejüket az érdekeiknek megfelelő jelöltek támogatására használhassák fel, vagy éppenséggel szembe mehessenek számukra kedvezőtlen folyamatokkal, személyiségekkel. Washington egészségügyi reformja, a gazdasági ösztönző csomagok, a különleges érdekek ereje körbetartozást és jogi kuszaságot alakított ki, amely kedvez a szűk érdekcsoportoknak, de káros a gazdaság, illetve a társadalom egésze számára.

Kínát mindennek a szélsőséges ellentéteként láttatja a Time. Peking következmények nélkül gázolhat át emberi életeken, milliókat telepíthet ki erőszakosan, hisz azok az emberek úgysem rendelkeznek a tiltakozás semmilyen eszközével. Ugyanakkor a kínai rendszer soha nem tenné lehetővé a vállalatok vétójogát vagy a kormányzat befolyásolását, mint ahogy az amerikai gyógyszergyártók politikai befolyásukat is bevetik ahhoz, hogy a kormányzattól elvegyék az ártárgyalások jogát. Úgy tűnik – következtet a Times –, hogy Fukuyama arra figyelmeztet: darwini értelemben a kínai rendszer adaptívabb, mint a szabadság hazája.

Forrás: mindennapi.hu