Kárpátalja anno: a munkácsi vár első turulmadara

Lehetetlen Munkácson úgy keresztülmenni, hogy ne haladjunk el a váron látható turulmadár alatt. A monumentális alkotás tíz éve terjeszti ki szárnyait a város fölé.

Elődje, az 1896-os millenniumi ünnepség keretében felállított turulszobor 28 éven át hirdethette magyar népünk megérkezését a Kárpát-medencébe.

Magyarország 1896-ban ünnepelte a honfoglalás 1000. évfordulóját. Nagy lázban égtek a honatyák, számos terv, ötlet született a millennium méltó megünneplésére. Thaly Kálmán történetírótól származik a javaslat, miszerint a hét vezér emlékére állítsanak fel az ország hét különböző pontján egy-egy emlékművet. Ezek helyszínéről az 1896. évi VIII. törvénycikk döntött. Így esett a választás a munkácsi várhegyre, a nyitrai Zobor-hegyre, a dévényi várhegyre, Pannonhalmára, a zimonyi várhegyre, Ópusztaszerre és a brassói Cenk-hegyre. Az emlékművek talapzatára egységesen a „896–1896” felirat került.

Munkácson hosszú vita előzte meg az emlékmű helyének kijelölését. A vár mellett szóba került az is, hogy a város főterén állítsák fel a millenniumi szobrot. Végül a többség a várra voksolt. Ám továbbra is vita folyt arról, hogy az emlékmű a vár melyik részén álljon. Thaly Kálmán az északkeleti oldalt, míg Lehoczky Tivadar a vár északi részét javasolta. Hosszas dilemma után az északkeleti bástya mellett döntöttek. Itt tették le 1896. július 19-én az emlékoszlop alapkövét. Az ünnepség alkalmából Erdély Sándor igazságügyi miniszter tartott beszédet, Firczák Gyula munkácsi görögkatolikus püspök pedig szent liturgiát végzett.

Az emlékművet, a 33 méter magas obeliszken álló turulmadarat Berczik Gyula építész tervezte meg. A vörösrézből öntött, ötméteres fesztávolságú madár, mely csőrében kardot tart, Bezerédi Gyula szobrászművész alkotása. A szobor hasonmása a zimonyi emlékművön volt megtalálható egykor.

A mű 48 500 kincstári forintba került.

Ám alig néhány évtizedig hirdethette a dicsőséges múltat.

Az 1919-ben csehszlovák uralom alá került Kárpátalján nem tűrtek meg semmit, ami erősíthette a magyar nemzeti öntudatot. Ennek a szemléletnek esett áldozatul a munkácsi turulmadár is. 1924. december 17-én a szobrot levették az oszlopról.

Vozáry Aladár így írt erről a Munkács című lapban 1924. december 28-án:

„A munkácsi várat a csehszlovák hadügyi kincstár nagy költséggel kaszárnyává alakíttatja át és átalakítás közben sor került a turul lerombolására, az emlékoszlop lebontására is. Ez a művelet 124 000 koronába kerül. A munkálatok októberben kezdődtek meg és a nyugatról érkező, a nyugatra induló munkácsi vonatok utasai s a vár alatt elhaladó emberek már hetek óta látják, hogy a millenáris oszlop körül nagy s erős állványzatot emelnek. Sokaknak szívébe markolt a turul leszedésének híre, az állványok látása, sokak lelkét fájdalom, keserűség töltötte el, hogy e történelmi emlék lebontásra van ítélve.

Ködös nap volt környékünkön is december 17-e. A turul csőrében e napon már nem volt ott a kard, azt már előbb kivették. Délután a lenyugvó nap sugarai áttörtek a ködön s bearanyozták az állványbörtönbe zárt turult. Az oszlop körül emelt állványon minden hang és szó nélkül dolgoztak a munkások. Sem dal, sem fütty, mely a munkát kísérni szokta, nem hallatszott. A vár, mint az utóbbi időben mindig, nem hivatalos és nem katonai személyek előtt zárva volt. A falu utcái is üresek voltak, csak az ablakokból nézték a sváb gazdák, mi történik fenn a várban.

Délután fél három óra körül járt az idő. A turulnak kőkockába ragadó karmait lefűrészelték. Az oszlop tetején hosszas és erős munka után egyszer csak megmozdult a turul. Az emberkezek megmozdították, kimozdították helyéről. Lánc, kötél, a rabság szimbólumai vették körül s aztán parancs és utasítás szerint leeresztették a földre. Nem hangzott továbbra sem egyetlen hangos szó sem. Azoknak bensejében, akik ott voltak, sírt a lélek, zokogott a szív. Fájt nagyon, fájt kimondhatatlanul, ami történt. Az állványon dolgozó s magukat most nemzetközieknek valló őslakó munkások keblében is minden nemzetköziség ellenére fájóan dobbant meg valami, amint hozzáértek a turulhoz, amint leeresztették a leláncolt magyar vasmadarat. És egy távolabb eső faluban megszólalt a lélekharang. Valakinek lelke ugyanakkor szállt vissza az egek Urához…

Az oszlop teteje üresen maradt. Csak a karom kapaszkodott erősen a kőkockába. Másnap az is lekerült a vár egyik sáncába. A turult a városi katonai raktárba szállították és a hét végére eltűnik az oszlop felső részének minden nyoma, csak a talapzat marad helyén…

Most már örülhetnek azok, kiknek szemét, lelkét, gondolatvilágát bántotta a turul. Az oszlop és a turul nem zavarja tovább senki érzését. De azok, akik lebontását és eltávolítását sürgették és elhatározták, nem végeztek alapos munkát. Mert még mindig ott van a vár, amely a múltra emlékeztet. Ha a múltat s annak minden emlékét el akarják temetni és pusztítani, bontsák le a várat, szedjék szét a várdombját, fordítsák új irányba a Latorca folyását, tüntessék el a várat koszorúzó hegyeket, mert ezek mind, mind a múltra emlékeztetnek.

A turul s a millenáris oszlop most már nem bántja azok szemét, akiknek eddig bántotta. De bántja a mi lelkünket az az üresség, mely a turul s az oszlop helyén van. Valahányszor a vár alatt elmegyünk, lelkünk fel fog sajogni és fájdalmas érzéssel fogunk az üres helyre mutatni: ott szárnyalt a turul, ott állt az oszlop. Ezt fogják mondani unokáink is. Ők is tudni fogják, hol volt a turul és az ő lelküknek éppen úgy fog fájni az emlékezés, mint fáj nekünk, hogy nincs helyén a turul…

Te pedig vas turulmadár, őseinknek szent madara, ki vezetted a honfoglalókat úttalan utakon, míg ideértek, menj utadra, hová parancsolnak! Nem felejtünk el. Viszed magaddal lelkünk szent érzéseit. Emlékezni fogunk Reád, valahányszor a hegy fokára nézünk s gondolunk, hol régen voltál. Nem kísérünk el, mikor vonatra tesznek, nem borítunk be télen is zöld levelekkel, de lelkünk Veled, minden érzésünk Nálad lesz. Zokogni fog a szívünk, mikor a vonat megindul Veled, mikor búcsút veszel a munkácsi vártól, honnan vigyáztál bérceinkre, völgyeinkre, vizeinkre, síkságunkra. Isten veled, turulmadár!

Ti pedig, nagy urak, kiknek ma ősi földünkön a hatalom kezetekbe adatott, ne vegyétek rossznéven, hogy mi, kik e földnek őslakói vagyunk, búcsúzunk a turulmadártól. Ne vessetek ránk követ azért, ha fáj a lelkünk, mikor a múlt szent madarának sorsára gondolunk. Ti is csak így tennétek. És kell jönni időnek, mikor belátjátok, hogy kár volt a turult leszedni, az emlékoszlopot lebontani. Jönni fog idő, mikor belátjátok, hogy csak az az ország lehet boldog, nagy s hatalmas, melyben mindenki érzését, minden nép emlékeit tiszteletben tartják.”

A korabeli sajtókiadványok tanúsága szerint azt tervezték, hogy a turulmadarat átszállítják Sátoraljaújhelyre, ám nem így történt. A magyar kormány évekkel később is kísérletet tett a madár visszaszerzésére, de a csehszlovák hatóságok azt állították, hogy a szobrot már beolvasztották és cseh emlékművet készítettek belőle.

Ezen állítás ellen számos visszaemlékezés szól. Köztük Balássy Andor tanáré, akit 1939 elején fényképeztek le a várudvarban árválkodó turulmadárral.

Azonban a szobor sorsa néhány év múlva, 1945-ben megpecsételődött. A szovjet hatóság a frigyesfalvi vasgyárban beolvasztotta az emlékművet. Anyagából készült el többek között az az ötágú csillag is, amelyet a Munkács főterén álló oszlop tetejére helyeztek.

Mi maradt az 1896-os emlékműből?

Az egykori obeliszk néhány darabját és a turulmadár lábfejeit megőrizte a munkácsi származású amerikai üzletember, Pákh Imre családja.

Szintén nekik köszönhetően 2008-ban a turulmadár „visszaszállt” Munkács várába. Ám ez már egy másik történet…

Marosi Anita

Kárpátalja.ma