Kárpátalja anno: egy aknaszlatinai sóbányász visszaemlékezései

Popovics György Aknaszlatinán született és nőtt fel. Apja nyomdokába lépve ő is a helyi sóbánya munkása lett. Fiatal korától naplót vezetett. Visszaemlékezései 1951-ben jelentek meg A munka öröme (Egy sóbányász feljegyzései) címmel. Mint minden írás, amely a szovjet érában látott napvilágot, az ő jegyzetei sem nélkülözik a „felszabadító Vörös Hadsereg, a megmentő Sztálin, az ötéves terv, a cseh burzsoázia és a megszálló magyarok” kifejezéseket.

Az erős túlzásokkal és csúsztatásokkal tarkított jegyzetfüzetben azért találhatunk olvasásra érdemes részeket is. Ebből idézek:

„Visszaemlékeztem, amint teljesen fiatal legényként először bocsátkoztam le a mély sóbányába, miután kényszerűségből abbahagytam az iskolai tanulást. Eleinte itt minden megragadta a képzeletemet. A száz és még több méter magas sókamrák, színpompás, varázslatos palotáknak tűntek előttem. A 30 és ennél több négyzetméter alaprajzú, hatalmas sóoszlopok, amelyek csúcsa eltűnt valahol a kamrák boltívei alatt, mesebeli várkastélyok bástyáira emlékeztettek.

Apámtól, aki egész életét a bányának áldozta, sok érdekes és borzalmas legendát és történetet hallottam a szolotvinói sóval kapcsolatban. Apám néha a térdére ültetett és beszélni kezdett a tutajosok bátorságáról és rátermettségéről, akik a viharzó és alattomos Tiszán usztatták le a Dunára a sóval megrakott tutajokat. Apám azt állította, hogy a huszti és a korolevói várat gránitcsúcson állítólag azoknak a szárazföldi utaknak a védelmére építették, amelyeken a szolotvinói sót szállították.

Mellesleg a szolotvinói sóbányák történetét mesterien írja le Illés Béla a »Kárpáti rapszódia« című nagy regényében. »…Sóbányák …Szlatina (Szolotvino) már évszázadok óta létezik. I. Ulászló király külön királyi rendelettel gondoskodott arról, hogy a bányákban sohase legyen hiány munkáskezekben. A király megparancsolta, hogy a makacsul elégedetlenkedő jobbágyokat, továbbá az eretnekeket a bányában végzendő életfogytiglani kényszermunkára ítéljék. A király gondoskodott arról is, hogy ez az »életfogytiglani« börtön ne tartson nagyon sokáig. A királyi rendelet értelmében a bányászok 17 órát dolgoztak a bányában. A bányász lakóhelye legfeljebb 300 lépésre lehetett a bánya bejáratától, a bányásznak pedig több, mint 50 lépésre nem volt szabad távoznia lakóhelyétől.

Annak, aki megsértette valamelyik tilalmat, vagy nem teljesítette bármelyik kötelességét, elsőízben levágták balfülét, másodízben, – jobb fülét, harmadízben – orrát, negyedízben – forró ólmot öntöttek balfülébe, ötödízben, – ugyanazt jobbfülébe, hatodízben, továbbá szökési kísérletnél, attól függetlenül, hogy korábban büntették-e, vagy sem, a bányászt kerékbe törték, vagy felnégyelték, attól függően, hogy a bánya grófja mit tartott célszerűbbnek.

Ulászló idejétől napjainkig a bányász helyzete, természetesen, kissé javult. A történészek azt állítják, hogy nagyon javult. A bányászok viszont azt mondják, hogy nem eléggé. Mária Terézia császárnő ideje óta a bányászok fülébe nem öntöttek ólmot és a barbár kerékbetörést az emberségesebb akasztással cserélték fel, miközben csak a megismételt szökési kísérletnél, az első kísérletért viszont az elfogott lábára 40 fontos láncot erősítettek. Ezt a láncot nem vették le a bányászról sem az alvás idején, sem pedig munkaidőben. A munkanapot akkor már 15 órára csökkentették.

A derékig meztelen bányászok féltérdre ereszkedve, csákánnyal és fejőékkel törték a sót. Meztelen hátukról csurgott a verejték. Mindenki külön dolgozott, ott ahol akart, mivel azonban akkordmunkát végeztek, valamennyien feltétlenül igyekeztek. Kimerülten, fáradtan, egyik izmukat sem tudva megmozdítani, ugyanitt, a munkahelyen heveredtek le. Ha valaki nagyon sokáig feküdt, a felügyelő vizet fröcskölt az arcára.«

Popovics György saját tapasztalatait is leírja visszaemlékezéseiben:

„Már a bányába érkezésemet követő első napokban észrevettem, hogy a sóbányászok különös magatartást tanúsítanak a bánya iránt. Látni lehetett, hogy büszkék mesterségükre, de ugyanakkor gyűlölik a bányát.

…bár gyűlölték az átkozott vájárigát, jellemük nemességénél fogva tisztelettel viseltettek a só iránt, akárcsak a kenyér iránt.

– Hiszen a só az ételhez kell az embereknek, – így vélekedtek a bányászok. És, íratlan törvény alapján, mindenki tiszta kézzel igyekezett bányászni a sót. A vágatban, ahol a sót bányásszák, senki sem dohányzott, bár a tárnában nem volt robbanó gáz. A sóbányászok nem akarták, hogy cigarettavég, vagy más mellékanyag kerüljön a sóra. S minden bányásznak a zsebében tiszta fehér kendő volt, mellyel időközönként letörölte a sóval beporzott szemét.”

A könyv megtalálható a szervezés alatt álló Bendász István Görögkatolikus Könyvtár és Levéltár állományában.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma