A világ nagyhatalmait nem érdekelte, hogy mi folyik a szovjet munkatáborokban

November 25-én emlékezünk meg arról a sok százezer magyarról, akiket 1944 őszétől kezdve a Szovjetunióba hurcoltak több éves kényszermunkára hadifogolyként vagy internáltként, illetve a kommunista diktatúrában – koholt vádak alapján – akár évtizedekre száműztek a Gulágra. A hirado.hu kérdéseire az emléknapon Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára válaszolt.

Miután a bolsevikok 1917 novemberében hatalomra jutottak Oroszországban, igyekeztek ellenőrzés alatt tartani mindazokat, akiket politikai meggyőződésük, vallásosságuk, származásuk vagy más miatt „a nép ellenségének” minősítettek. Ennek egyik legfontosabb eleme a kényszermunka volt.

A Vörös Hadsereg 1944 őszétől, a magyar határ átlépésétől hazánkban is megkezdte a 16 és 55 év közötti polgári lakosságból a férfiak és nők összegyűjtését és munkatáborokba hurcolását. A második világháború alatti és utáni Magyarország területéről több százezer embert vittek el a Szovjetunióba, ahonnan csak több éves kényszermunka után térhettek haza – sok ezren már nem is Magyarország területére –, feltéve, hogy túlélték a borzalmakat.

A Szovjetunióba hurcoltak emléknapján Szakály Sándor történész professzor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója nyilatkozott a hirado.hu-nak.

– Mi alapján döntött a kommunista gépezet az elhurcoltak személyéről?
– A szovjet Vörös Hadsereg az általa 1944 nyarától-őszétől elfoglalt területekről – a 0060-as számú sztálini parancs alapján – főleg a német nemzetiségű polgári személyeket munkára hurcolta el a Szovjetunióba. Magyarországról – de más kelet- és közép-európai országokból is – természetesen nem csak német nemzetiségű férfiakat és nőket, de másokat is elhurcoltak. Általában az volt a Vörös Hadsereg illetékes parancsnokainak a „mondása”, hogy rövid, többnyire háromnapos munkát kell végezniük az embereknek, és utána hazatérhetnek. Erre a legritkább esetekben került csak sor.

– „Csupán” a veszélyesnek nyilvánított polgárok elszigetelése, közösségből való eltávolítása volt a cél, vagy volt egyéb ok is?
– A tizenéves fiatal lányok vagy az asszonyok miféle veszélyes „elemek” lettek volna? A cél egyértelmű volt: olcsó rabszolga munkaerő szerzése, azon elv mentén, hogy azok építsék fel a Szovjetuniót, akik lerombolták. A férfi elhurcoltak jelentős része is azokból került ki, akik nem szolgáltak a honvédségben, vagy onnét valamilyen úton-módon hazakerültek. A legnagyobb számban a hadifogságba kerültek alkották a GUPVI – a Berija népbiztos nevéhez köthető hadifogolytáborok – „lakóit”, akik természetesen szintén dolgoztak a Szovjetunióban, ahogy a Gulágba, azaz a javító munkatáborokba kerültek is. Az utóbbiak különböző ürüggyel, indokkal hosszabb időre – többnyire 20-25 évre – elítélt katonai és polgári személyek voltak. A szovjet felfogás szerint akiket ők elfogtak, elhurcoltak, azok automatikusan hadifoglyok is lehettek, lettek.

– Az elhurcoltak és a halálos áldozatok számát tekintve nagy a bizonytalanság, akár százezres lélekszámbeli különbség is van a legoptimistább és a legborúlátóbb becslések között. Megtudhatjuk egyszer, hogy valójában hány honfitársunkat vitték el a Kárpát-medencéből, és hogy hányan nem térhettek haza?
– A számokkal a legnehezebb a kutatók helyzete. Nemcsak azért, mert a számok embereket takarnak, hanem azért is, mert pontos adatokkal senki sem rendelkezik. A munkára – „malenykij robotra” – elhurcoltak és a hadifoglyok számát mintegy 700–800 ezer főre teszik a téma kutatói, de bizonyossággal egyik szám sem támasztható pontosan alá. Az elhurcoltakat nem minden esetben regisztrálták, az útközben elhalálozottakat nemigen számolták. A transzportok esetében a hiányzó létszámot gond nélkül „feltöltötték”, akár szolgálatot teljesítő vasutasokkal, koncentrációs táborból hazatérő zsidókkal… A téma kutatói – Stark Tamás, Bognár Zalán, Majorszki András, hogy csak a legismertebb kollégák nevét említsem – általában 250–300 ezer főre teszik a haza nem tértek számát. Van még ezzel kapcsolatban mit kutatni.

– Akik végül túlélték a poklot, azok életét hazatérésük után mennyire nehezítette meg a rendszer?
– A hadifogságból, kényszermunkából hazatértek nemigen beszéltek a szovjetunióbeli életükről, de ők még azért „beilleszkedhettek”. A Gulág táboraiból hazaérkezett elítéltek helyzete azonban már sokkal nehezebb volt. Megfigyelés alatt álltak, a munkalehetőségek közül a legrosszabbak jutottak nekik – sőt, nem egy esetben itthon még hosszabb-rövidebb időre való internálás, esetleg bírósági ítélet várt rájuk. Voltak ugyanakkor néhányan, akik a szovjetunióbeli évek alatt kitűnően elsajátított orosz, esetleg ukrán nyelv ismeretében tolmácsok, fordítók (is) lehettek. A többségnek azonban nem ez jutott osztályrészül.

– Azért lett november 25-e a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt térhetett haza a Szovjetunióból. Mi történt ekkor, mi változott?
– A háborúkat lezáró békeszerződések után általában a hadifoglyokat elég gyorsan hazaengedték, hazaszállították, hogy az ellátásuk ne terhelje tovább az adott országot. A Szovjetunióból is jelentős számban tértek haza hadifoglyok 1947-ig, ám számosan ott maradtak. Az elítéltek hazatérésére alapvetően a Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála utáni enyhülés okán került sor, de az elítélt katonák és csendőrök döntő többsége csak 1955-ben térhetett haza Magyarországra, ahol, ahogy említettük már, több hónapos internálás várt még rájuk, szinte kivétel nélkül. A kényszermunkára elhurcoltak többsége is három-négy esztendő múlva hazatért, de azokat, akiket közülük elítéltek, még a Szovjetunióban tartották több évig.

– Európa vagy a világ történetében példa nélkül állónak tekinthetjük-e a szovjet munkatáborokban szenvedettek és elpusztultak történetét?
– Úgy vélem, hogy a szovjet táborrendszer és az ott alkalmazott módszerek egyedülállóak voltak a világon. A kiépülő kommunista rendszer gyakorlatilag az 1920-as évektől hozta létre azt a táborvilágot, amit előbb a saját polgáraival – mondhatjuk így, elvégre a Szovjetunióban a polgártárs bevett megszólítási forma volt – „népesített be”. Később a Szovjetunióban menedéket kereső különböző nemzetiségű kommunisták is megismerhették ezt a világot, végül a második világháború tette fel a koronát a lenini-sztálini műre.

– Történelmünk tragikus eseményeire a világ sokféleképpen reagált, sokféleképpen értelmezte vagy nem értelmezte azt. Mi a helyzet a szovjet munkatáborokkal? Felemelték szavukat bárhol nemzetközi szinten ellene, vagy magunkra maradtunk ezzel is?
– A Szovjetunióból egykoron nem nagyon szivárogtak ki a hírek a munkatáborokról, s a világ nemigen foglalkozott az ottani állapotokkal, történetekkel. A második világháború évei alatt, illetve után pedig a győztes nagyhatalmak – az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia – „elnézték” ezeket a dolgokat, elvégre a sztálini Szovjetunió szövetségesük volt a nemzetiszocialista Németbirodalom legyőzésében. Nélküle másként alakulhatott volna a háború kimenetele és a világ sorsa. A győztesek gyakorlatilag 1942-ben Teheránban, majd 1945-ben Jaltán és Potsdamban felosztották a világot, és egymás belügyeibe, az érdekszférákban történtekbe nem nagyon avatkoztak be. Az is igaz, hogy Sztálint és csapatát a legkevésbé sem érdekelte, hogy mit gondol róluk a világ. Nagyhatalommá, világhatalommá váltak és nem ők igazodtak, hanem azt várták el, hogy hozzájuk igazodjanak.