Falak közé zárt magyar történelem, avagy a munkácsi emlékezetpolitika mai kórképe

1882. március elején pompás ünnepségre készülődtek a munkácsiak. A Latorca-parti város felé haladt az a vonatszerelvény, amelyen a település leghíresebb szülötte, Munkácsy Mihály és népes kísérete foglalt helyet. A Bereg megyei célállomásig több megállót is beiktattak. Az alkalmi fogadóbizottságok ovációval, meleg szavakkal vagy éppen tokaji aszúval üdvözölték a világhírű festőt. Munkácsy 34 éve nem látta szülővárosát, amelyről utolsó emléke valószínűleg az lehetett, amikor az 1848-as helyi eseményekben szerepet vállaló édesapja – az osztrákok retorziójától tartva – Miskolcra menekítette családját. Az azóta eltelt időszak alatt Munkácsy számos sikert és kudarcot élt meg. Változtak az idők. A szabadságharc idején Lieb Mihályként menekülő négyéves gyermek most szülővárosa nevét viselve, díszpolgárként látogatta meg egykori otthonát. A híres festő társadalmi súlyát jelzi, hogy őt és nejét Schönborn gróf saját kastélyában szállásolta el. Másnap, azaz március 3-án Nuszer János polgármester üdvözlőbeszédében méltatta az ünnepeltet. A délutáni órákban Munkácsy fejére babérkoszorú, szülőházának falára emléktábla került. Az ünnepséget díszes lakoma zárta, amelynek helyszíne a híres Csillag Szálló volt.

Az örömteli eseményeket követően Munkácsy talán eltöprengett azon a kérdésen, hogy vajon kedves városa mindig ilyen hűen fogja-e őrizni emlékét? A világhírű ecsetművész 1900-ban bekövetkezett halála után nem sokkal született meg az a gondolat, hogy szülővárosában – az iránta érzett tisztelet jeléül – szobrot kellene állítani. 1907-ben Göncz Lajos szobrászművész a városnak adományozott egy Munkácsyt ábrázoló gipszszobrot, amelyet a városházán állítottak volna fel. Az alkotás szolgált volna alapjául annak a monumentális méretű bronzszobornak, amelyet a város központi terén helyeztek volna el. A történelem alakulása azonban nem tette lehetővé e nemes elképzelések megvalósulását. Ennek következtében Munkácsy gipszből készült szobra ma a város művészeti iskolájának helyet adó egykori Rákóczi-kastélyban található.

1994-ben azonban remény mutatkozott a méltó emlékezésre. Munkács fennállásának 1100. évfordulóját ünnepelte, s az UNESCO Munkácsy-évet hirdetett. Ennek eredményeként leleplezték a festőművész bronzból öntött mellszobrát. Munkácsy tisztelőinek öröme azonban nem lehetett teljes. Egyrészt az emlékműről hiányzott a magyar felirat, amely már akkor jelzésértékűnek bizonyult. Másrészt a bronzalkotást nem a művész szülőháza, azaz a sóház mellett helyezték el, hanem a sétálóutca másik végére, a római katolikus templom és a Rákóczi-kastély mellé. Látszólag ez utóbbi lépést igazolhatja, hogy a festőt a római katolikus egyház anyakönyvezte, s a Rákóczi-kastélyban működő művészeti iskola is szimbolikus jelentéssel bírhat. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük Munkácsy egykori szülőházát, láthatjuk, hogy oda Cirill és Metód nagyméretű szobrai kerültek.

Feltehetjük a kérdést, mégis mivel indokolható, hogy a város szívében emlékművet állítottak az Európa társvédőszentjeiként is számon tartott testvérpárnak? A két görög származású apostol fő érdemei között tartják számon a keresztény hit terjesztését, illetve a szláv írásbeliség alapjául szolgáló glagolita ábécé kidolgozását. Ugyan Cirill és Metód megfordultak az egykori Nagy-Morvaország területén, s ott a nép nyelvén hirdették az igét. Ez azonban még nem indokolná azt, hogy Munkács központi részén felállítsák emlékművüket. A válasz abban az ukrán nemzetépítési törekvésben keresendő, amely a mából kiindulva próbálja igazolni és demonstrálni saját narratíváját egy több, mint ezer évig magyar fennhatóság alá tartozó városban. E szemléletmód gyökerei azokhoz a bazilita szerzetesekhez köthetők, akik a 19. század folyamán a Munkács mellett található Csernekhegyi kolostorban dolgozták ki a munkácsi püspökség és a helyi ruszinság eredetmondáit. A 18. és a 19. század fordulóján Basilovits Joannicius rendfőnök többkötetes munkájában azt hangoztatta, hogy a ruszinok a magyar honfoglalást megelőző időktől kezdve őshonosak Magyarországon. A főpap Pilgrim passaui érsekre hivatkozva hirdette azt a teljesen igazolhatatlan vélekedést, hogy a munkácsi egyházmegyét Cirill és Metód alapították. Basilovits történelmietlen állításait további legendákkal szaporította Anatolij Kralickij munkácsi rendfőnök. A ruszofil (oroszbarát) irányzatot képviselő Kralickij az 1860-as években kifejtett irodalmi tevékenységével leporolta elődje nézeteit, egyúttal beemelte a munkácsi püspökség ősi eredetéről szóló mítoszokat a ruszin identitásdiskurzusba. A mai kor aktuális elvárásainak megfelelően a két apostolt az ukrán nacionalista törekvések szolgálatába állították.

A fent részletezett okok vezettek el oda, hogy Munkácsy mellszobrát nem állíthatták fel ott, ahol a festő meglátta a napvilágot, hanem azt a sétálóutca másik végére száműzték. Azonban eltelt két évtized, s kiderült, hogy a nagy alkotó emlékműve itt sem kívánatos. 2014-ben a városi önkormányzat meghozta döntését: a mellszobornak a Rákóczi-kastély udvarában a helye. Az átköltöztetést két év múlva (2016. november 8.) végre is hajtották. Néhány nappal később a mellszobor helyén egy alapkövet helyeztek el a város védőszentjének, Szent Mártonnak a tiszteletére, azzal a szándékkal, hogy később ott lovas szobrot állítanak neki. A később 2019. március 3-án jött el. A kárpátaljai sajtó igazi kuriózumként számolt be a több mint 4 méter magas és 33 tonna tömegű domborműről. A hivatalos tudósítások szerint ez Kárpátalja első lovas szobra, amelyet Szent Márton születésének 1700. évfordulója tiszteletére állítottak a Cirill és Metód téren. Ezzel a város főteréről végképp eltüntették Munkácsyt, s a magyar múltat a Rákóczi-kastély szűk udvarára szorították. Munkács döntéshozói nagyon jól tudták, hogy a keresztény hívek úgysem fogják megkérdőjelezni a város és a közeli római katolikus templom védőszentjét ábrázoló emlékmű helyét. Az az életképes opció fel sem merült, hogy a domborművet a helyi magyar iskola, vagy a püspöki rezidencia környékén állítsák fel.

A manipuláció és a döntéshozatalból való kiszorulás oda vezetett, hogy az egykori magyar többségű Munkács központi részét ma Cirill és Metód térnek nevezik. Szimbolikus, hogy a teret két, nemrégiben felállított monumentális emlékmű fogja közre. Sajnálatos, hogy a városi döntéshozók úgy gondolják, hogy e viszonylag tágas területen nincs helye a magyar múltnak…

Kevésbé ismert az a történet, hogy 1882. március 3-án Jókai Mór is Munkácsra érkezett. Jókai, csatlakozván festő barátja tiszteletére rendezett ünnepségsorozathoz, egy igazi, „gyújtó hangvételű” beszédét mondott. Ebben a magyarok és a ruszinok évszázados egymásrautaltságát és jó viszonyát emelte ki. Sorai a mai kor embere számára is megfontolandóak:

„Mi, ha meg akarunk küzdeni valakivel, tesszük ezt nyíltan és szemben; nem hát-mögül, nem alattomban; […] – Mi a népek közti testvéries szereteten és a közös érdeken alapuló egyetértést hirdetjük; miként hajdan a Názáretbeli nagy világ újra alakító a szeretet vallását hirdette, úgy hirdetjük mi a testvérszeretet politikáját és ahogy győzött az, fog győzni ez is. – Róma is bírta az egész ismert világot erőhatalommal, mégis elmúlt, elenyészett. A hatalmas Pilátusnak nem maradt egyéb emléke annál a pohár víznél, amivel a kezét megmosta.”

LTTK

Kárpátalja.ma