Kopogtató: már mindent szabad?

Hősies dolog bevenni egy temetőt. Méltán büszkék magukra a június 6-i román vagányok: halálmegvető bátorság kellhetett az ellenséges falak bevételéhez. A kapu megrongálásához, az imádkozó nők, férfiak sértegetéséhez, elagyabugyálásához.

A történelemhamisítás, az elharapózó nacionalizmus az elmúlt 99 év keserű pohara, amelyből túl sokszor kínálták meg az elszakított országrészeken élőket. Próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy már kellőképp felvérteződtünk, hogy fájdalommentesen kivédhetőek a minket ért ütések, de mindez önámításnak tűnik, amikor azt látjuk, hogy már a halottaink sem nyugodhatnak békében.

Lobogtatja a szél a román zászlókat az úzvölgyi temetőben. A tudatlan csőcselék tör-zúz és úgy ünnepelteti magát, mintha minimum Tróját vette volna be. De nem ez a legmeghökkentőbb, hanem hogy ezrek éljenezik, tapsolják őket. A nagyérdemű bevonul, szónokolnak, miséznek a pópák, mintha mi sem történt volna. Isten szolgái a katonatemető meggyalázását követően a tervezett program szerint szentelik fel a jogtalanul felállított emlékművet, mit sem törődve azzal, hogy hogyan bántak el percekkel korábban a Miatyánkot imádkozó békés demonstrálókkal.

– Lényegtelen, hogy kihez tartozik a temető, csak az számít, hogy román földön van – jelentették ki a megemlékezésen. Valóban? Akkor már mindent szabad? Románia területén a kegyeletsértés is teljesen rendben van?
Összeszorul a torkom és mázsás súly nehezedik a szívemre a videók láttán. Még csak nem is a düh az, ami erőt vesz rajtam, hanem a mérhetetlen csalódottság és értetlenkedés: hogyan fér el ennyi gyűlölet az emberek lelkében? Rendben van, hogy elvakultak, buták, de soha nem hallottak még a kegyelet fogalmáról? Egyetlen hozzátartozójukat sem veszítették el? Mit érezhet az a székely katona, akinek 95 évesen végig kellett néznie, ahogy a részeg, együgyű csürhe megszentségteleníti bajtársai nyughelyét?

Ha ukrán sírokkal tennének hasonlót honfitársaink, minden jóérzésű magyar ember felképelné az illetőket és találna megfelelőbb helyet az idős nénik fején koppanó zászlórudaknak. Engem édesanyám megdorgált, ha gyerekként a sírok talapzatán ugrálva közlekedtem a temetőben. A magyar emlékművön román zászlót lebegtető fiatal fotóját talán már be is kereteztették…

„Ha Isten nehéz utakra küld minket, erős cipőt ad ránk.” Bizony elkél az az erős cipő ott, ahol a barbarizmus – amely nemzetiségtől függetlenül szégyenére válik minden európai országnak – ilyen mértékeket ölt és büntetés nélkül marad. Isten, áldd meg a magyart és vess véget a gyűlölködésnek!

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma