Halott politika

Az ukrán politikai élet, az egész társadalom válságáról, s a krízisből való kilábalás feltételeiről értekezik a pravda.com.ua portálon minap megjelent cikkében Volodimir Marusz. Az alábbiakban ezen írásból ajánlunk az olvasók figyelmébe néhány gondolatot.
Halott politika, halott pártok élő vezérek mellett
Rég nem titok, hogy Ukrajna a politika, gazdaság, ideológia, törvényesség, morál, erkölcs, de még az egyszerű józan ész tekintetében is hosszú ideje és alaposan mély gödörbe került. A lakosság elkínzott az általános nyomortól, a kilátástalanságtól, a csüggedéstől, a hatalmasok büntetlen garázdálkodásától, bármiféle perspektíva hiányától. A társadalom lélektanilag az általános mélyrepülés állapotában leledzik. Üres tekintetű zombikká váltunk, elcsökevényesedett érzelmekkel.
A politikusok és a közszereplők nyíltan, higgadtan beszélnek az ukrán népirtás előrehaladásáról. A lakosság katasztrofálisan fogy, a halálozási ráta emelkedik, a születések száma csökken, a környezet pusztul, az élelem csupa rákkeltő anyag. A normális gyerekjátékok, ruházat, lábbeli, gépkocsi, lakás, oktatás, egészségügy és gyógyszerek csak az igen módos emberek kiváltságai, akik az összlakosságnak legfeljebb 10 százalékát teszik ki. A többiek magukra vannak utalva, kiszolgáltatva a sorsnak, túlélésükről senki sem gondoskodik.
Ugyanilyen higgadtan, érzelmek nélkül, nyíltan beszél most az „arany egymillióról” a bajoktól sújtott lakosság – nem áll rá az ember nyelve, hogy népnek nevezze őket. Minden arra utal ugyanis, hogy a lakosság nagyságát az optimális számhoz, egymillió emberhez igyekeznek igazítani. A többiek senkit sem érdekelnek. Állapotainkat ismerve ez nem is tűnik már olyan fantasztikusnak. Tekintettel a sport és a sportlétesítmények, a parkok, a sétányok, a játszóterek, a zöldövezetek, az elérhető egészségügyi és rekreációs intézmények, valamint a gyermektáborok totális megsemmisítésére igen valószínű forgatókönyvről van szó. Ezt megint csak nyíltan elismeri mindenki. Kivéve a jelenlegi hatalmat.
A kérdés azonban nem ez, hanem hogy megjelenik-e számunkra végre-valahára a fény az alagút végén? De vajon kinek a feladata, hogy nekünk adja, meggyújtsa, elhozza ezt az isteni és menekvést jelentő Fényt? Nemigen akadnak közöttünk Prométheuszok. Akkor hát ki, hogyan teszi meg?
Emlékezhetünk még az egykori mozgalmi nótára: „Senki sem hoz nekünk megváltást – se Isten, se cár, se hős. Saját kezünkkel vívjuk ki a felszabadulást”. Ha valóban így van, mi az útja? Újra vasvillát kell ragadni „a régi arcú új urak ellen”?
Próbálták már, s nem csak nálunk. Az eredmény mindig ugyanaz: azok, akik ellen felkelt a nép, átvészelik a zavaros időket Európában, Amerikában, vagy az egzotikus szigetek valamelyikén, míg mi itt darabokra szaggatjuk egymást, majd újra visszatérnek „megmenteni az országot”.
De akkor felmerül a jogos kérdés:
Miért?
Véleményem szerint erre a kérdésre a legkönnyebb válaszolni. Azért, mert az a marginális-törvénytelen képződmény, amelyet nálunk valamilyen oknál fogva minden ok nélkül államnak neveznek, csak magához hasonlatosat képes létrehozni. Nő-e lápon kalász? Nem, lápon káka nő.
Ki és hogyan kerül a politikai életünkbe, s mit tesz, miután odakerül? Manapság a teljes levertség okán egyre gyakrabban emlékeznek nosztalgiával a szovjet időkre, amelyet akkor ugyanilyen kíméletlenül ostoroztak. Emlékeznek Zadornovra? „Akinek tehetsége volt a matematikához és fizikához, tudósnak állt; akinek a mechanikához és az építészethez volt, az az iparba került, akinek az irodalomhoz, abból író lett és újságíró. Akiknek viszont semmilyen tehetsége és munkakedve nem mutatkozott, azok párt- és szakszervezeti munkásoknak álltak, s irányították azokat, akikből tudósok, dolgozók, irodalmárok váltak”.
Mostanság ez a jelenség még inkább elfajult, és sokkal rondábban fest. Mert a párt- és szakszervezeti vezetők néha legalább a pártiskolákban és a technikumokban tanultak. A jelenlegiek meg a védelmipénz-behajtók és a közönséges verőlegények közül kerültek ki.
Nos, ezek az „itt a piros, hol a piros”-osok, verőemberek, hamiskártyások s egyebek, akik gyilkoltak, raboltak és erőszakoskodtak, most polgármesterek, kormányzók, képviselők, oligarchák és hivatalnokok. Ők maguk sem tagadják ezt.
Jusson eszükbe, hogy egészen a rendszerváltás óta valamennyi ellenzék hangosan kiáltozza: „Banditák kerültek hatalomra”. Ellenzékbe kerülve a hatalmon lévők ugyanezt kezdik kiabálni. Ezért teljesen alaptalanok azok a célzások, miszerint az „újságírók és egyéb sárdobálók” csúfolnák banditáknak a hatalmat. Ők maguk nevezik így egymást időről időre.
Ebből következik az alcímnek kiemelt tézis:
A hatalomban egyáltalán nincsenek államférfiak
Hatalomra kerülve ezek az emberek azt folytatják, amihez értenek: elszedik a pénzünket. Csak a később elszaporodott szociológusok és politológusok találtak ki utóbb különféle tudálékos szakkifejezéseket az állapotainkra.
Micsoda programok, pártcélok, micsoda „alapvetések”?! Micsoda választási és újraválasztási törvények?! … Valójában nem tesznek egyebet, mint hogy a tőlünk ellopott vagy elvett pénzen helyet vásárolnak maguknak a politikában. Majd tovább folytatják az egyetlen dolgot, amihez értenek: gyilkolnak, rabolnak, lopnak, elvesznek, becsapnak bennünket.
Ezért van, hogy az úgynevezett „politikusok” beszédei üresek, érthetetlenek, semmiről sem szólnak. Csak az érdekli őket, hogy mennyit kell fizetni, kivel kell összeállni, ha nem akarnak kimaradni, ha a választási pártlistán bejutó helyre akarnak kerülni, s nem a palimadarak közé. Ezért ezt a folyamatot politikának, a résztvevőit pedig politikusoknak hívni nevetséges dolog, badarság volna. Ebben a „politikában” és ezekben a „politikusokban” az európai és posztszovjet országokkal ellentétben nincs semmi élő, semmi Élet. A lakosság esetében sem arról van már szó, hogy hisznek-e vagy sem nekik – egyszerűen nem hallgatnak a szónokokra, mert semmi értelme.
De elképzelhető volna, hogy ezek az emberek létrehoztak maguknak egy államot az államban, míg minden más intézmény kizárólag becsületes és rendes emberekből áll? Mint például az úgynevezett jogvédő és erőszakszervezetek?
A „jogszolgáltatók”
A szerző maga hallotta, amint 1998-ban egy igen magas rangú rendőr, aki később regionális rendőrparancsnok, s ezzel egy időben az ukrán belügyminiszter helyettese lett, a sajtó jelenlétében nyíltan, minden szégyenérzet nélkül bejelentette: „Jegyezzék meg: mostantól nem lesznek többé „bandita-védelmek” (védelem, „крыша” – orosz alvilági szleng – a szerk.). Csak rendőri „védelmek” lesznek most már. Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor a rendőrség állta a szavát.
Azóta a külsőségek terén is megváltozott a helyzet. Senki sem tagadhatja, hogy azok, akik korábban banditáknak számítottak, ma jólfésültek, drága, divatos öltönyökben, nyakkendőkben járnak, és illedelmesen beszélnek. Ugyanakkor a jogszolgáltatók és erőszakszervezetek s a párhuzamos struktúrák képviselői majdnem kopaszra nyíratják a hajukat, vastag aranyláncokat viselnek, nagy gyűrűket és karkötőket hordanak. Beszélni is zsargonban beszélnek.
És ez nem a szerző fantáziájának szüleménye – a tömegtájékoztatási eszközökben rendre vérfagyasztó beszámolók jelennek meg verésekről, a gyanúsítottak kínzásáról. Kábítószerrel a rendőrség kereskedik, a tinédzsereket a rendőrség szoktatja rá a „tűre”. A rendvédelmi szervek munkatársait nem a szolgálati helyeiken ölik meg, hanem bűnügyi-üzleti viták során.
Ezért van, hogy a jogvédő és erőszakszervezetek szakmai ismeretei szinte teljesen elvesztek. Jusson eszükbe az a szégyenletes eset a terroristákkal az autópályán, azután a folytatása Odesszában, amikor a különlegesen kiképzett katonák tábornokok és miniszterek vezette serege két bűnöző miatt majdhogynem földig rombolta a város egyik kerületét, de még így is futni hagyta egyiküket. Hát nem világra szóló szégyen ez? Nem ékes bizonyítéka ez annak, hogy az egyenruhás emberek – a kötelességről és a becsületről már nem is szólva – egyszerűen képtelenek ma ellátni a feladatukat? Megint csak a tömegtájékoztatási eszközökből értesült a szerző arról, hogy zsarolókká váltak, s már szinte csak ezzel foglalkoznak.
A RUPOR weboldal azt írja Hennagyij Moszkalt idézve, hogy számos megyében az elnök donyecki bűnözőtekintélyeket juttat hivatalhoz. Olyan emberek neve lett felsorolva ezzel összefüggésben, akiknek egyáltalán semmi közük sem Donyeckhez, sem a bűnözéshez. És ezt egy tiszteletben álló képviselő, volt rendőrtábornok teszi. Mit mondhatnánk akkor a többiekről?
Azért áll minden városi körgyűrűnél két-két DAI-járőr, nehogy „véletlenül elkerülje a figyelmüket” egy vagy két teherautónyi fémhulladék. Egymást ellenőrzik, hogy meg ne lopják a főnököt. Ezért van, hogy egy tucatnyi ugyanilyen váll-lapos ember jár „tisztázni az ügyeket” a vállalkozókkal.
Már nem arról beszélünk, hogy előfordul, a rendőrségen megkínoznak valakit. Egyszerűen amikor bűncselekmény történik, a váll-laposok elkapják az utcán az első kezük ügyébe kerülő embert, s addig verik, amíg beismerő vallomást nem tesz. A bíróságokon meg senki senkit meg nem hallgat. Felolvassák az ítéletet, és kész. Az ügyvédek csupán továbbítják a pénzt a „klienstől” a bíróhoz. Egyébként távolról sem mindig továbbítják azt a bíróhoz. Mi szükség itt professzionalizmusra? Az egész rendőrség pénzt hajt be, hordja „fel”, s szinte lehetetlen csak úgy valamilyen tisztséghez jutni.
Van egy barátom – rendőrtábornok, mellesleg szintén a donyeckiek közül való, a gorlovkai városi osztály volt vezetője –, aki sokaktól eltérően viszonylag becsületes, s mindent a maga tehetsége révén ért el. Valódi szakember. Nos, őt azért meszelték el, mert megtagadta, hogy gyűjtse és hordja a pénzt. Fiatal kora ellenére ez az egészséges férfi, sportmester nyugdíjban van. Mondom neki, nem jutna eszedbe követelni, hogy a boltban ingyen adjanak húst, kolbászt és kenyeret. Ez pedig egy bolt. Mindegy, azt mondja, akkor sem fogok fizetni. Hát, akkor ülj csak magadnak, nézd a televízióban, ahogy a sok alkalmatlan irányít. Ezért beszélik manapság nyíltan, hogy csupán SZBU Kft., Belügyminisztérium Kft. stb. létezik. Megjegyzem, ezt sem én találtam ki.
Mit lehet tenni?
Íme az örök alapkérdés. Megválaszolni azonban sajnos nem tudom. Az egész országnak kellene tudatosítania, hogy nem lehet tovább így élni, hogy az Isten nem engedi meg a Morál és az Erkölcs, a Lét, a Lelkiismeret, az Emberség, az Együttérzés, a Jó, a Kölcsönös Megértés törvényeinek állandó sárba tiprását. Hiszen a kapitalizmus valamennyi úgynevezett fekélye, nyavalyája csupán következmény. Ha az orvos felnyitja a beteget, nem elégszik meg a metasztázisok kinövéseinek eltávolításával, hanem a rákos daganat egészét kivágja. A szervezetnek csak ebben az esetben, átesve a teljes újjáélesztési és rehabilitációs kurzuson, beleértve a chemoterápiát, a besugárzást és a többit, van esélye lassan és nagy nehézségek árán a felépülésre.
Más lehetőség sajnos nincs.