1944, a borzalmak éve – Tóth István főkonzul úr beszéde

Az ötödik éve tartó világháború hadszíntéri és politikai folyamatai egyértelművé tették a nemzetiszocialista Németország teljes vereségét. A faji politikát, s benne a zsidóság fizikai megsemmisítését kiemelt feladatként kezelő náci vezetés még elszántabban folytatta az Endlösung politikáját. A saját területén folytatott gyilkos gyakorlatát szövetségeseire is rá akarta erőszakolni. Ilyen, a sorból kilógó ország 1944 tavaszára a zsidótörvényeket ugyan meghozó, ám a zsidóság fizikai megsemmisítését nem gyakorló, a „vonakodó csatlós” Magyarország maradt. A Kárpát-medencében Szlovákia és Románia „saját kezdeményezésből törvényi úton” oldotta meg a népirtást. A vichy Franciaország lojális volt a német igényekkel szemben. Az úgyszintén faji törvényeket elfogadó Olaszországban 1943-ban a német megszállás után kezdődött meg a zsidóság deportálása.
Magyarországot 1944. március 19-én szállta meg a Wermacht, melynek oldalán bevonult az úgynevezett különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK) is, melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. Kárpátalján ekkor 100-110 ezres zsidó közösség élt, melynek az 1941-es magyar népszámlálás alapján 78 272 vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A SEK vezetésével a holokauszt fő szervezőjét, Adolf Eichmann SS-alezredest bízták meg, aki a Birodalmi Biztonsági Főhivatal deportálási ügyekben egész Európára kiterjedő hatáskörrel rendelkező zsidóügyi részlegét vezette. Horthy Miklós kormányzó, néhány nappal a megszállás után német nyomásra új, a náci érdekeket kiszolgáló kormányt nevezett ki. A miniszterelnöki székben a németellenes Kállay Miklóst a németbarát Sztójay Döme, volt berlini követ váltotta.
A Sztójay-kormány nagyszámú megkülönböztető és jogfosztó rendeletet fogadott el a „zsidónak tekintendő” magyar állampolgárokkal szemben és megkezdődött a zsidók jogszabályi úton történő teljes elkülönítése a keresztény társadalomtól. A kormány elrendelte számukra a sárga csillag viselését, majd vagyonukat elkobozták, állásukat felmondták. A 825 000 magyar zsidónak megtiltották az utazást, lakókörzetüket nem hagyhatták el. Ekkor adta ki Baky László belügyi államtitkár bizalmas rendeletét, amely a deportálást megelőző intézkedéssor eleme volt. „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben később a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidóépületekben, illetve gettókban nyer elhelyezést.”
Adolf Eichmann SS alezredes javaslatára a közelgő fronthoz legközelebb eső keleti és északi területeken (Kárpátalja, Felvidék, Észak-Erdély) kezdődött meg a zsidók gettókba tömörítése 1944. április 16-án.
Az összegyűjtött kárpátaljai zsidókat május 16—29-e között négy transzportban deportálták. (Kassa város állomásfőnöke feljegyezte az 1944-ben a városon áthaladt halálvonatok adatait. Ezek szerint Beregszászból az alábbi szerelvények indultak a koncentrációs táborokba: május 16. — 3818 fő, május 18 — 3569 fő, május 24 — 2602 fő, május 29 — 860 fő.) A helyi vezetők némelyike mindent megtett, hogy az összezsúfolt emberek nyomorán segítsen: báró Perényi Zsigmond, a parlament főrendiházának elnöke élelmiszerszállítmányokat juttatott a nagyszőlősi gettóba.
A koncentrációs táborokban életben maradottak közül alig 7 ezren tértek vissza szülőföldjükre.
A zsidóság végzete 1944-ben ekkor kezdődött el, de még nem ért véget. Az 1944-es magyar és német etnikai tisztogatást elrendelő 00036-os számú szovjet katonai hadvezetőség rendelete értelmében a magyarlakta településekről a német haláltáborokat túlélő és hazatérő magyar zsidókat is begyűjtötték.
Kedves emlékezők!
Számomra nagyon megtisztelő, hogy a Wallenberg-év jegyében, valamint az Országgyűlés 2000. évi döntése alapján 2001-től minden évben április 16-án a Holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapján tartott rendezvényen Önökkel együtt vehetek részt. Az első Orbán-kormány idején született törvény közjogi értelemben is megkövette a zsidóságot. Úgy gondolom, hogy ez a mélyen átélt gesztus mérföldkő magyarok és zsidók kapcsolatában. Aki a magyar-zsidó együttélésről zsidó és magyar oldalon felelősen gondolkodik bizonyára hasonlóan vélekedik.
Kedves Egybegyűltek!
Ha megengedik, áttételesen egy személyes emlékkel hozakodom elő. Gimnazista Édesanyám abban az időben, amikor „zsidónak minősített” személy a rendeletek értelmében már nem utazhatott vonaton a Klein-lányokkal felült az Ungvár és Nagykapos között közlekedő szerelvényre. Valamelyik állomáson a vonatra felszálló csendőrök leszállították a zsidó lányokat. Tiltakozásul görög-katolikus Édesanyám is leszállt velük.
Osztozva az Önök gyászában, közös gyászunkban e pillanatban Reá is emlékezem.