„…lélek vagyok, élni szeretnék!” – a kunszentmiklósi versvándor Kárpátalján

Ebben az évben méltatjuk Radnóti Miklós tragikus sorsú költőnk születésének 110., és halálának 85. évfordulóját. 

„Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott…” írta egyik leghíresebb versében a Töredék-ben 1944. május 19-én, s már akkor nap megkapta harmadik munkaszolgálatos behívóját, mely munkaszolgálatból már soha nem térhetett haza. Megjárta azt a földi poklot, melyet Kárpátalján olyan sokan megjártak 1944-ben, a „málenykij robot” kínkeservét. Nem túlzok azzal, ha azt mondom, nincs Kárpátalján olyan magyar család, aki ne lenne érintett ebben. Talán ezért tudjuk jobban átérezni Radnóti fájdalmát.

„Holnap pedig irány az én szívemnek a legféltettebb kis szeglete: Kárpátalja!”- írta nemrég Tóth Péter Lóránt  a Kunszentmiklóson élő Radnóti-, Latinovits-, Dudás Kálmán-és Pro Cultura Hungarica díjas versvándor közösségi oldalán. Akinek célja, hogy 100 településre juttassa el a verset itt Kárpátalján. Ebből kifolyólag nem először látogatott el hozzánk. A Radnóti Miklós életét bemutató irodalmi összeállításával az ungvári járási Csapon, Szürtében, az ungvári egyetemen, Nagydobronyban lépett fel. Onnan a Beregszászi járásba vándorolt tovább. Október 10-én a bótrágyi és a sárosoroszi községi könyvtárban, majd a zápszonyi Kultúrházban mutatta be műsorát. Másnap folytatta útját a dédai, nagybégányi, mezővári, bátyúi iskolákba és a kisdobronyi parókiára.

Hallhattuk szomorú sorsú költőnk verseit, barátok, családtagok visszaemlékezéseit az átélt borzalmakról, és arról a több, mint 800 km-es zarándoklatról, melyet a költő a szerbiai Bor táborából elindulva a magyarországi Abdáig  az erőszak nyomásának terhe alatt szenvedett végig, amely utat Tóth Péter Lóránt gyalogosan tett meg, s melyről így emlékezik: „Ez az út Radnóti Miklós magyar költő és az ártatlanul elhurcolt 3200 bori munkaszolgálatosért szólt. Bocsánatkérés a megbocsáthatatlanért. Bocsánatkérés a hideg napokért és auschwitzért. Főhajtás a malenykij robotba elhurcolt dédapám előtt, főhajtás a délvidéki 1944-45-ös áldozatokért, emlékezés a Srebrenicán elpusztítottakért. Bocsánatkérés a tétlenségért, a becsukott szemekért, elfordított tekintetekért…Olyan jó lenne, ha a Világot vezető politikusok engednék, hogy békében éljünk…. Szeretném, ha többé nem vennék el a gyermekek álmát, nem vennék el az apákat, anyákat, testvéreket. Hogy tényleg ennyi a „titok”: „lélek vagyok, élni szeretnék!”

Ettől az úttól a Világ nem változik meg. De tennünk, cselekednünk kell. Addig, amíg újra nem lesz késő. Én, mi ennyit tudtunk tenni.”

Hiszem, hisszük, hogy a Világ igenis meg tud változni, csak még több Tóth Péter Lórántok kellenek, akik nem sajnálják  idejüket, energiájukat a nemes célok véghezvitelére.

Gáti Georgina
Kárpátalja.ma