Múltfogyatkozás: Csend-élet

„A gép forog, az alkotó pihen” – írta egykor Madách. De az alkotó elhagyta a gépet, és az megállt. Azóta a masina magára hagyott voltában berozsdásodott és elfelejtett dolgozni. Minek is dolgozna? Létrehozóját úgysem érdekli már, hogy recsegve-muzsikálva ugyan, de még képes lenne termelni. Ha lenne valaki, aki látná erejét, talán nem enné meg a rozsda, és ismét hasznos lenne. Ismét élne.

Nem ül senki az irányítófülkében, hiába várja az alázatos gép a parancsot. Amikor odahelyezték, talán fütyölve ült bele a munkás, jókedvűen végezte munkáját. Az arra járó fiatal lányok után nagyokat kurjongatott, amikor a szél fel-fellebbentette szoknyájukat. Aztán elmúltak a szép idők. Utolsó munkanapján lassan szívta el olcsó cigijét, majd káromkodva köpött egyet maga elé, és megállította hű munkatársát. Elváltak útjaik.

Egyedül áll a szerkezet, és vívja az idővel értelmetlen csatáját. Hogy ki fog győzni? Tudjuk a választ. Barna rozsdával sárga ruhájától is lassan megfosztja. Betonkerítést húztak elé, hogy keveset lásson a külvilág a lassú halálából. Az élők már csak ilyenek: nagy kerítésekkel igyekeznek maguk elől elrejteni a temetőket, hogy minél kevesebbet szembesüljenek azzal, ami várja őket. Egy pillanatig sem akarnak arra gondolni, hogy az Idő őket sem hagyja figyelmen kívül. Mint a totyogó egyéves, amikor nagy kutyát látva szeme elé kapja két kicsinyke kezecskéjét – gondolván azt, hogy ha nem látja majd, akkor eltűnik – ugyanúgy húzzuk mi fel ezeket a falakat. Ha nem látjuk, nincs is ott…

Búsan szemléli mindezt a kék ég. Virraszt az elmúló felett, felhőiből néha egy-egy könnycseppet is elmorzsol érte, amely nagyot koppanva csúszik le a sárga óriáson. Talán vigasztalni próbálja, hogy jönnek még szép napok is, csak türelmesnek kell lenni. Nyikorogni kezd az óriás. Ő így siratja magát. Aztán észreveszi, hogy mindhiába, és elhallgat.

Csend van. Csak a szél ver fészket néha pár pillanatra a nagy dobokban. Látva a pusztulást még az is elmenekül. Fejcsóválva károg a varjú. Itt se talál magának élelmet, és elszáll. Zajt csapnak a meg-megzördülő alkatrészek. Ezzel próbálnak jelt adni a külvilágnak, hogy még itt vannak, és várnak. A szél tovaszáguld. Lehet, hogy éppen hírt visz a többi gépnek a haldoklóról. Okuljanak a sárga óriás sorsán. Legyenek jobbak, igyekezzenek minél többet adni az Embernek, mert ha nem, otthagyják őket az Időnek. És az Idő könyörtelen. Mindent felfal és megsemmisít.
Gépésze nélkül a gép életképtelen egységek halmaza. Ha nem jön vissza az Ember, lassan, részletenként hal bele a magányba. Reményteljesen várja, hogy visszatérjen az alkotó, és ismét forogjon majd tovább.

Szabó Kata

*Deskó Tamás fotósorozatából nyitott tárlatot március 11-én a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet Beregszászban. A kiállított képekre kárpátaljai és anyaországi írók, költők és irodalomkedvelők írták meg egyéni reflexióikat, melyeket hétről hétre az olvasóink is megismerhetnek.