Konrad Sutarski: Magyar-lengyel kapcsolatok a rendszerváltás után

(A 2012. március 23-án a kárpátaljai, beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskolán megrendezett magyar-lengyel konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata)
A rendszerváltozás és a teljes függetlenség visszaszerzése előtti időszakban Magyarország és Lengyelország ugyan egyaránt a Szovjetunió érdekövezetébe tartozott, mégis jelentős különbségek voltak köztük mind a gazdasági helyzet, mind a társadalmi tudatosság és aktivitás szemszögéből.
Lengyelország nyolcvanas évek végi hanyatlása igen megrendítő volt. Nehezen lehetett elviselni, ráadásul a személyes szabadságjogok politikai okokból történő korlátozásával járt együtt. Az iparban és a kereskedelemben – az egész gazdaságban – rengeteg feszültség halmozódott fel, miközben hiányzott bármiféle reális elképzelés a bajok felszámolására. Az ország teljesen eladósodott. Tombolt az infláció, a boltok kongtak az ürességtől. Az évek teltével hatalmasra növekedett a társadalmi nyomás a helyzet jobbra fordítása érdekében, ami kiegészült a nemzetre ráerőszakolt kommunista rezsimmel szemben küzdő, 1981-ben betiltott, többmilliós Solidarność (Szolidaritás) Független Önkormányzati Szakszervezet tevékenységével, amelyet nemhivatalosan, de annál hatékonyabban a hazai katolikus egyház és a II. János Pál pápa is támogatott.
Ebben a helyzetben Jaruzelski tábornok kommunista kormánya 1989 februárjában rákényszerült, hogy – hét év rendőrterrort követően – tárgyalásokat kezdjen az ellenzékkel, élükön Lech Wałęsával. A kerekasztal tárgyalások kompromisszumos megoldást eredményeztek: részlegesen szabad parlamenti választásokra kerülhetett sor. Ennek értelmében az ugyanabban az évben, júniusban megtartott országgyűlési választásokon a Szejmnek nevezett alsóházban a korábbi kormányzó erők ugyan megtarthatták maguknak a képviselői helyek 65%-át, viszont a második világháború után első alkalommal létrehívott felsőház (a Szejm felügyeletére hivatott Szenátus) esetében teljesen szabaddá váltak a választások. A szabadon választható képviselői helyeket – egy kivételével – mind a Szejmben, mind a Szenátusban a Szolidaritásból kinövő pártok képviselői szerezték meg. Habár kompromisszumról szokás beszélni, mégis ez volt az első, tartósnak bizonyult nagy politikai áttörés, amely a Szovjetunió érdekeltségi körébe tartozó szocialista országok tömbjében bekövetkezett. Itt valósult meg elsőként a szocialista tábor kommunista pártjai „vezető szerepének” és „kizárólagos kormányzásának” első eredményes elutasítása – amely kiváltságot Lengyelországban a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) birtokolt megelőzőleg. A Szolidaritást újból hivatalosan bejegyezték. A megállapodás alapján Wojciech Jaruzelskit választották államfőnek, a miniszterelnök viszont a Szolidaritás embere, Tadeusz Mazowiecki lett (a szólás szerint „a ti államfőtök, a mi miniszterelnökünk”). A politikai átalakulás beteljesedése két évvel később, 1991-ben történt meg, amikor az új választások során Lech Wałęsát választották meg államfőnek, a Szejm képviselői helyeinek többségét pedig a Szolidaritás utódpártjai szerezték meg.
Az 1989-es választásokat követően a Mazowiecki kormány gazdasági reformokat indított el, amelyeket kidolgozójuk, a miniszterelnökhelyettes és pénzügyminiszter Leszek Balcerowicz után Balczerowicz-tervként szokás emlegetni. Ezek a gazdaság egészét érintő stabilizálást és a piaci követelményeknek megfelelő átalakítását célozták. Két év alatt megfékezték a rendkivül nagy inflációt, és az üzletek megteltek árukkal. Ehhez nagymértékben hozzájárult a valuta (dollár) belföldi átválthatóságának azonnali bevezetése, továbbá nem sokkal később az új, 10.000-szer erősebb zlotyi kibocsátása. A még kommunista kormányzás által előidézett állami eladósodottság óriási – 37 milliós lakosságszámra eső 41 milliárd USD – mértékére és a Jaruzelskiék idejében már jelzett fizetésképtelenségre való tekintettel Lengyelország új kormánya tárgyalásokat kezdett a Párizsi Klubhoz tartozó (külföldi állami garanciákkal rendelkező) bankokkal, később pedig a Londoni Klubhoz tartozókkal (amelyek nélkülöztek ilyen biztosítékokat). Mindennek eredményeképpen az 1991-1994 közötti időszakban az adósság mértékét körülbelül 30%-kal tudta csökkenteni, és kedvező változásokat ért el a fennmaradó rész visszafizetési feltételeire vonatkozóan. (Összességében a Párizsi Klubhoz tartozó bankok irányában Lengyelország 2009-ig visszafizette az összes adósságot, a Londoni Klubhoz tartozókkal szemben pedig 2014-ben fog lejárni az adósságszolgálat.)
Magyarország Lengyelországhoz képest (számos más közép-kelet európai országhoz hasonlóan) néhány hónappal később lépett a szerkezeti átalakítás útjára. Az első szabad választásokat – amelyek a demokratikus erők (az MDF) győzelmével értek véget – 1990 tavaszán tartották. Csakhogy Magyarország elsőként a Szovjetunóval kezdett tárgyalásokat (1990-ben) a szovjet csapatok kivonásáról, és a Varsói Szövetség megszüntetésének szükségességét is ő vetette fel.
Gazdaságilag Magyarország jobb helyzetben volt, mint Lengyelország. A szocialista táboron belül – különösen az 1968-as gazdasági reformok bevezetése óta – ez az ország számított a „viszonylagos jólét” államának az üzletek kirakati ablakaival és áruktól roskadó polcaival. Az ország Achilles-sarkának a lakosságszám arányaihoz viszonyított hatalmas mértékű, nettó 14 milliárd USD-ra rúgó külső eladósodottsága bizonyult. Ennek ellenére Magyarország nem szánta rá magát a banki adósságállomány részleges elengedéséről való tárgyalásokra, ami akkor – a rendszerváltozás időszakában, körülbelül 1993-1994-ig – negatív megítélés alá esett a világ nemzetközi bankrendszere szemében (utóbbi hozzáállása csak a Horn-kormány idején változott meg, amikor a pénzügyileg megerősödött helyzetben lévő országok egyre inkább újból gazdasági partnerei kezdtek válni a világnak, és Magyarország megkezdhette volna az adósságállomány újratárgyalását. Ez azonban mégsem következett be.)
Az ipar szerkezetátalakításának időszakában mindkét ország hasonló helyzetben volt. Egyikben is és másikban is túlsúlyban volt a nehézipar, amelynek privatizációját mindkét esetben még a rendszerváltozás előtt törvényileg előkészítették. A mezőgazdaság helyzete azonban különbözött a két országban. Lengyelországban Gomułka hatalomra kerülését követően – tehát már 1956 után, az ötvenes évek második felében – felhagytak a termőföldek erőszakos kollektivizálásával, és feloszlatták a veszteséges állami gazdaságokat és termelőszövetkezeteket. Ennek következtében a rendszerváltozás idején a termőföldek mintegy 85 %-a eleve magántulajdonban volt. A fennmaradó tizenvalahány százaléknyi hányad privatizációja nem befolyásolta jelentősen az ország gazdasági állapotát, hiába derült ki, hogy a gazdasági szerkezetváltás kezdetben gazdasági, pénzügyi visszaesést okoz. Ezzel ellentétben az 1990-beli Magyarországon (már az 1960-as évektől kezdődően) a nagyüzemi mezőgazdasági termelés részesedése érte el a 85 %-ot, így a nagy szocialista termelőszövetkezetek, valamint állami gazdaságok egyidejű magánosítása erős megrázkódtatást jelentett, és a nemzeti jövedelem csökkenését eredményezte az ország számára. Javarészt a fenti okoknak – a mezőgazdaság helyzetének, illetve a külső adósság részleges elengedésének – köszönhető, hogy Lengyelországban már 1992-ben növekedni kezdett a nemzeti jövedelem (GDP-ben számolva). Magyarországnak erre viszont további két évet kellett várnia.
Arra a tényre is érdemes odafigyelni, hogy mind a lengyel, mind a magyar gazdaságnak át kellett térnie a zömében Szovjetunióval folytatott korábbi kereskedelemről a Nyugattal – és különösen Németországgal – folytatott kereskedelemre. A két ország egymással folytatott kereskedelme kisebb jelentőséggel bírt.
Ilyen helyzetben, ennyi eltérő feltétel mellett, mégis mi forrasztotta szövetségbe Lengyelországot és Magyarországot? Mi idézte elő, hogy a kapcsolataik nem lazultak fel, nem enyésztek el az utóbbi húsz évben, sőt, inkább erősödtek? Ezek a kötődések elsősorban politikai jellegűek és érzelmi töltésűek voltak. A politikai jelleg abból fakadt, hogy a rendszerváltozás utáni első években mindkét országot jobboldali függetlenségpárti erők irányították, amit erősített még a kommunista időszak alatt – javarészt a nyolcvanas években – az egymással kölcsönösen együttműködő ellenzék köreiben keletkezett szimpátia. Az érzelmi kötődés egyrészt a sok évszázados lengyel-magyar kapcsolatokra vonatkozó történelmi tudásból fakadt, amelynek fényesen világító útjelzőit olyan emlékek képezik, mint a Lengyelországban született, félig lengyel, félig magyar Szent László király magyarországi uralkodása; a Lengyelországot szolgáló nagy magyarok életművei – Szent Kinga hercegnőé, Szent Hedvig királynőé, Bátori István királyé –; a magyar szabadságharcban részt vevő Bem tábornok és Wysocki tábornok katonai sikerei; másrészt a II. világháború idejére mintegy százezer főnyi lengyel menekült befogadása Magyarországra (aminek az emlékezete még mindig frissen él); végül ide tartozik a két nemzet 56-os hasonló, szabadság visszanyerési törekvése is.
Függetlenül a ténytől, hogy a nyolcvanas években a piacokon való seftelés az egész lengyel társadalom megítélését rontotta a magyarok szemében (amit támogatott is az akkori kommunista kormányzat propagandája mind Magyarországon, mind Lengyelországban, mondván, hogy „a lengyelek nem szeretnek dolgozni, hanem állandóan sztrájkolnak”), mindez mégsem bizonyult sem meghatározónak, sem tartósnak Magyarország és Lengyelország viszonyában. Különösen a kilencvenes évek második felétől (amikor a lengyel piac már rég megszűnt, illetve először átalakult KGST, később kínai piaccá), a lengyel gazdaság pedig kezdett lendületbe jönni, eltűntek a „lengyel piacra” vonatkozó ironikus hangú magyar megjegyzések, és átadták helyüket a csodálkozó, elismerő hangú megnyilvánulásoknak a lengyelek nemzeti értékeivel, illetve vallási egységével kapcsolatban. Itt elsősorban a lengyelek hagyományosan mély hazafiságára kell gondolni. Ennek a Római Katolikus Egyház is részese volt, amely egyedüli lengyelországi nagyegyházként erkölcsi támogatást biztosított a társadalomnak a kommunista uralom évtizedeiben. A lengyel hazafiságot nagymértékben erősítette az a tény is, hogy 1978-ban Karol Wojtyła biboros került a pápai trónra, amely méltóságot II. János Pál pápaként 2005. évi haláláig viselte.
1991-ben Lengyelország és Magyarország Csehszlovákiával együtt megalakította a Visegrádi Együttműködést, amely 1993-at – Csehszlovákia Csehországra és Szlovákiára történő szétesését – követően négy ország együttműködésévé alakult át. A szövetség célja a közösen kidolgozott gazdasági és politikai együttműködés kialakítása volt, amely egyik fő célkitűzéseként a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozást tette meg (az előbbi – Szlovákiát kivéve – 1999-ben, az utóbbi 2004-ben következett be). Függetlenül e kiszélesített együttműködéstől, Lengyelország és Magyarország kapcsolatai továbbra is különlegesen közeliek és szívélyesek maradtak.
Már a kommunista időkben fennálltak lengyel és magyar települések közötti testvérvárosi kapcsolatok. Az utóbbi húsz évben (a rendszerváltozást követően) az ilyen jellegű kapcsolatok száma sokkal inkább természetes és spontán módon megnövekedett. 2006-ban megváltozott a két ország közötti partneri kapcsolat jellege. Győrben felavatták a Lengyel-Magyar Barátság Emlékművét, és az ünnepségen mindkét ország államfője részt vett. Ez lökést adott, hogy a rákövetkező év elején mindkét ország palamentjei a Lengyel-Magyar Barátság Napjának nyilvánítsák március 23-át, és még ugyanebben az évben (2007-ben) központi ünnepségeket rendezzenek Przemyślben, illetve a következő években váltakozva, egyszer magyar, egyszer lengyel városban. Az elmúlt évben Poznań adott helyet a központi ünnepségnek, ahová többszáz személyt szállító különleges barátságvonat érkezett Magyarországról, idén Csongrád megye (Szeged és Ópusztaszer) volt a házigazda, jövőre pedig Katowice kapta meg a rendezés jogát.
2010-ben Magyarországon politikai irányváltás következett be. A posztkommunista MSZP és a liberális SZDSZ nyolcéves kormányzását követően a Fidesszel és a KDNP-vel nemzeti keresztény koalíció került hatalomra. Az ország szélsőségesen válságos állapotban volt, ezért a Parlament az új kormány előterjesztése alapján (a pénzügyi egyensúly megőrzése érdekében, a társadalom további adóterheinek növelését elkerülendő) törvényt alkotott a bankok és a multinacionális kereskedelmi láncok különadójára – ezek korábban adómentességet élveztek. Ez az újdonság kiváltotta a világ pénzügyi oligarchiájának egyre erősödő tiltakozását, amely nyomást kezdett gyakorolni képviselőin keresztül Magyarországra olyan szervezetekben, mint az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Unió Parlamentje (ahol jelenleg baloldali-liberális pártok birtokolják a parlamenti többséget), illetve a velük együttműködő nemzetközi sajtóban. Ez a világreakció globális támadássá vált, amely valójában az egész alapvető jogi berendezkedés ellen irányult, amelyet a független magyar állam kormánya 2010 óta létrehozott a kommunista rendszer örökségének végső felszámolásá érdekében. A támadás kereszttüzébe leginkább az új banktörvény került (amely tisztázza a Magyar Nemzeti Bank és a bankelnök viszonyát a magyar nemzethez, és a haza szolgálatára vonatkozó esküt ír elő utóbbi számára). Támadás érte az új alkotmányt is, amely az 1990-ben némileg módosított 1949-es kommunista alkotmány helyébe lépett, és a hagyományos nemzeti és emberi értékeken alapult, olyanokon, mint a Szentkoronán, amely a nemzet egységét fejezi ki, a családi élet védelmén, amely egyúttal a férfi és a nő szövetségén alapszik, a magzati élet védelmén, vagy keresztényi erkölcsi értékeken. (Lengyelországban 1997 óta létezik hasonló alkotmány, de a párhuzamos lengyel nemzeti értékek abban nem lettek ilyen erőteljesen megnevezve.) Támadás érte a médiatörvényt, sőt, még az nyugdíjazás egységesítésére vonatkozó szabályozást is. Mindehhez antidemokratikus mérce párosult a magyar állammal szemben: a kritika során a jogi jellegű kifogásokat általában politikai természetű érvekkel helyettesítették. Pénzügyileg is hatalmas nyomás nehezedett Magyarországra annak érdekében, hogy letörhessék a nemzeti ügyet szolgáló racionalitást. – Az így kialakult helyzetben Lengyelország Magyarország mellé állt. Amikor utóbbit élesen támadták (az elmúlt év kezdetén, Orbán Viktor miniszterelnök strasbourgi látogatása alkalmával) az Európai Unió Parlamentjében, a lengyel küldöttek – a hatalmon lévő Polgári Platform és az ellenzéki Jog és Igazság képviselői – egyaránt a magyar álláspont védelmében léptek fel és érveltek. Donald Tusk lengyel miniszterelnök hasonlóképpen nyilvánosan foglalt állást a Magyarország körül kialakított hisztéria ellenében. A magyar nemzeti ünnepen, március 15-én pedig több ezer lengyel szimpatizáns érkezett Budapestre, hogy kimutassák együttérzésüket a szuverén és ésszerű magyar törekvésekkel kapcsolatban Európának és a világnak.
A kulturális kapcsolatok tekintetében a rendszerváltozást követő két évtizedben – a korábbi évek gyakorlatát folytatva – rendszeresek voltak a lengyel, illetve a magyar népi kultúrát (táncokat, énekeket, iparművészeti termékeket) bemutató rendezvények. A városi kultúra – zene, képzőművészet, filmművészet, színház – alkotásai szintén kölcsönösen vendégszerepeltek egymásnál, de a pénzügyi nehézségek miatt ritkábban utazhattak sokszemélyes társulatok, pl. szimfonikus zenekarok. A legtöbb változás a szépirodalom területén történt, ahol felszínre kerültek a korábban tiltólistán szereplő emigrációs szerzők művei. Ezzel összefüggésben az utóbbi két évtizedben végre bekerült a magyarországi irodalmi kánonba – többek között – (az irodalmi Nobel-díjas) Czesław Miłosz, illetve a lengyelországi kánonba pedig Márai Sándor.
A fenti áttekintés az első kísérletet jelenti a lengyel-magyar kapcsolatok rendszerváltozás utáni alakulásának megvitatására, és természetesen további elemzéseket illetve pontosításokat tesz majd szükségessé mind a magyar, mind a lengyel részről.
Fordította: Sutarski Szabolcs