Alkohol és drog, józanodás és remény

Nincs az a mélység, ahonnan ne lehetne visszajönni. Nincs az a függő, aki számára ne volna szabadulás. Sorozatunk mai részében egy olyan alkohol- és drogfüggő férfi levelét közöljük, aki nem mondott le önmagáról.

Sziasztok, Robi vagyok, függő! Így szoktuk egymást köszönteni az NA (anonim drogfüggők – a szerk.) 12 lépéses program napi gyűlésein.

Szívesen jegyzem fel a történetem, mert azt gondolom, hogy annak, hogy őszintén beszélek – vagy jelen esetben írok – magamról, két nyertese is van. Az egyik természetesen Te vagy, Kedves Olvasó!

Révén, hogy önző embernek tartom magam, a másik én vagyok. Fontosnak tartom, hogy időről időre felidézzem az életem alakulását, mert ez mindig segít egy picit tisztázni a saját magamról alkotott képet.

A száraz adatok tehát:

A nevem Robi. Alkohol- és drogfüggőnek tartom magam. Több mint 7 éve tiszta vagyok. Látássérültként élem a mindennapjaimat. Ez az állapot születésemtől fogva jelen van. Nyilván nem volt rá jó „kezelés” a 10 évig tartó szerhasználat.

Jó családban kezdődött meg a gyermekkorom. A születésemkor adódó komplikáció a legfrissebb kutatások ismeretében már jó táptalaja lehetett volna a függőségem kialakulásának. Ezek szerint azok a gyermekek, akik nem kapnak az első hónapokban megfelelő mennyiségű és minőségű érintést, gyakrabban válnak szorongóvá, adott esetben függővé. Szerencsére a mai egészségügyi helyzetben már figyelnek erre is, tehát meghatározott időnként kiveszik a gyerkőcöket az inkubátorból, vagy abban masszírozzák őket.

Nagyon jó és frekventált helyen laktunk. Mindenki ismert mindenkit. Olyan volt az egész, mintha egy nagy család élt volna egy lakótelepen. Ezek az emberek esténként összegyűltek kártyázni, inni és beszélgetni. Semmi extra nem volt tehát abban, hogy körülöttem ittak az emberek. Aki dolgozik, az meg is szomjazik. Mindenki dolgozott, és annak rendje módja szerint meg is itták a magukét. Jó és összetartó közösség volt ez. Nem szeretném túlidealizálni, de az biztos, hogy mindenki számíthatott mindenkire. A speciális iskolába történő bekerülésem után néhány évvel ez az összefogás megszűnt, amikor fillérekért privatizálták a mindenkinek munkát adó cukorgyárat. A lakótelep és a gondok megmaradtak.

Az iskolában nem ment egyszerűen az integrálódásom. Szorongóvá váltam, és nehezen kapcsolódtam a társaimhoz. Csak hétvégenként tudtam a szeretteimmel lenni, ami 6 évesen nagyon megviselt. Ez volt az első olyan időszak, amikor nagyon intenzív hiányérzetet éltem meg. Később az elvonás pszichikai érzése nagyon hasonló volt ehhez a veszteségmegéléshez. Nem tudtam akkoriban feldolgozni a deficitemet, és erre, azt gondolom, hogy nem is kaptam megfelelő segítséget. Nem hibáztatok senkit, mert a 90-es évek elején a ma nagyon divatos liberális nevelési elméleteket nem vagy csak részben ismerték. Még kevesebb esetben alkalmazták azok a szakemberek, akiknek ezt kellett volna tenniük.

Ingáztam az ép és speciális sulik között. 5. és 9. osztályos koromban ismét megpróbáltam a különleges iskolát, de ezek a kísérletek sem jártak sikerrel. Felső osztályos voltam, amikor egy iskolai drogellenes füzetből értesültem arról, hogy vannak olyan fiatalok, akik például öngyújtógázt szívnak, és ezzel egy másik világban találják magukat. Akkoriban már volt találkozásom az alkohollal, és azt gondoltam, hogy következmények nélkül kipróbálhatom ezt is. Zacskó van, öngyújtógáz van, zene van. Tényleg egy varázslatos megtapasztalás volt. Mit szépítsem? Innentől kezdve rendszeresen kezdtem használni ezt. Nem éreztem, hogy bármi probléma lehet belőle. Utólag belegondolva tudom, hogy orosz rulettet játszottam. Szép lassan becsúszott az alkohol, fű és alkalomadtán az egyéb stimuláns szerek is.

Ugrok egyet az időben: leérettségiztem. Ez volt az anyagos korszakom legjobb része, illetve ekkor volt életem legnagyobb önbecsapása. Úgy gondoltam, hogy most kinyílt a világ. Elképzeltem, hogy marketing menedzsernek képződöm, és én fogom írni a legjobb reklámszövegeket, amiből természetesen milliomos leszek. Sokkal jobban tetszett azoknak az élete, akik könnyen szereztek pénzt. Úgy gondoltam, hogy ezzel nagyot lehet szakítani, és a kezemet sem kell bemocskolnom. Azt láttam, hogy a munkások élete nem kecsegtet túl sok jóval. Hónapról hónapra éltünk, de mindent megadtak a szüleim nekünk, amit tudtak.

Miután nem vettek fel a fősulira, minden összeomlott körülöttem. Hamis önbizalomra nem lehet felépíteni egy életet. Ezután a bánat nyert teret. Ittam és kötözködtem. Senkivel nem voltam túl jóban, önmagammal a legkevésbé. Az utolsó évek így teltek a használatban.

Elkeveredtem egy alapítványhoz, ahol megmutatták nekem, hogy tisztán is jól tudom érezni magam. Elkezdtem tanulni egy szakmát, és megtanulni élni. Volt néhány vargabetű a felépüléstörténetemben, mert mindent azonnal akartam. Egy létrán sem lehet úgy felmenni, hogy az első fok után az ötödikre lépünk. Sokszor visszaestem. A megcsúszásokban kevésbé hiszek, mert nem a műjégen piruettezek, hanem az életemről van szó.

A 12 lépéses közösség az, ahol végül megtaláltam a helyem. Ez az egyetlen hely, ahol megtapsolnak valakit, ha akár 1 napja nem ivott, drogozott vagy nyomott valami hangulatjavító szert. Nem taglalom hosszan a 7 felépülésben töltött év krónikáját.

Fontos változás az életemben, hogy megtanultam felelősséget vállalni. Hiszem, hogy egy nap igazán fontos a felépülésemben: és az a mai. Nem állítok semmit biztosra, mert megtapasztaltam, hogy időnként a hibáim segítenek hozzá a fejlődésemhez. Az is magasabb szintje lehet a fejlődésemnek, ha egy helyzetben másfajta hibákat követek el, mint annak előtte.

Megtisztelő, hogy elolvastad az írásomat, és őszintén bízom benne, hogy találtál benne valamit, amit hasznosítani lehet.

A legjobbakat kívánom!

Robi

Ha kérdése van, forduljon hozzám bizalommal a [email protected] e-mail-címen.

Ernyei Bea – addiktológiai konzultáns-hallgató

Kárpátalja.ma