Régóta folyik Sztálin rehabilitációja

Reneszánszát éli Sztálin kultusza Oroszországban, ahol a Generalisszimuszt iparosító-modernizáló törekvései miatt az idősek mellett a fiatalok is tisztelik. Megítélése az orosz vezetésen belül nem egyértelmű, de az orosz propaganda mindent megtesz, hogy eloszlassa a felmerülő kétségeket.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála, s különösen a Szovjetunió felbomlása óta történészek és a világ közvéleménye a lehető legnagyobb egyetértésben próbálja megtagadni a grúz származású szovjet pártfőtitkár brutális rezsimjét, amely értelmetlen pogromokat és tisztogatásokat hozott, milliókat küldött a Gulagra és milliókat taszított éhínségbe, miközben mint „szükséges gonosz”, modernizálta és iparosította a kontinensnyi területű világbirodalmat.

Sztálint ugyanakkor régóta tisztelik Oroszországban, mint aki győzelemre vezette az országot a nácik ellen a Nagy Honvédő Háborúban, amely tettét 2005-ben, a háború végének 60. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen külön is elismerték.
Azóta tovább erősödött és szélesedett, s aggasztó méreteket öltött a Sztálin rehabilitációján fáradozó mozgalom, aminek következményeként az egykori szovjet vezető karaktere eltorzult, öröksége más megítélés alá esett – írja Emily Whitaker a History Today legújabb számában. 2007-ben például Vlagyimir Putyin vezetése alatt egy olyan nemzeti tantervet fogadtak el Oroszországban, amely azt hangsúlyozta, hogy Sztálin cselekedetei „teljes mértékben racionálisak” voltak.

Ugyanebben az évben történt, hogy a híres orosz emberi jogi szervezet, a Memorial archívumát megtámadták, a rendőrség elkobozta a Sztálin bűntetteiről árulkodó képeket a húsz év alatt felgyülemlett, a zsarnoki rendszer brutalitását bemutatni hivatott oral history anyagokkal együtt. A világsajtó talán akkor kapta fel a leginkább a fejét, amikor egy 2008-as szavazáson a „ki a legnagyobb orosz?” kérdésre Sztálin a harmadik legtöbb szavazatot kapta.

Sztálin rehabilitációja Oroszországot földrajzi és kulturális értelemben is átalakította. Képe ott díszeleg a különféle ajándéktárgyakon, 2009-ben pedig a szovjet himnusz Sztálint érintő lélekemelő sorai fogadták az egyik metróállomáson a morális mankóra szoruló, csüggedt orosz utasokat. A mitologizálás és Sztálin népszerűsítése természetesen nem elválasztható attól a módszertől, ahogyan Oroszországot kormányozzák, bár a vezetésnek a paradigmaváltáshoz való viszonya sem egyértelmű. Komoly ideológiai harc övezi a szovjet vezető terhes örökségének interpretációját és modern kori reprezentációját, kezdve attól, hogy amikor egy új emlékművet avatnak, egy másikat valahol éppen ledöntenek.
Az ambivalencia érdekes módon nemcsak az idősebb, Sztálin rémtetteit esetleg még a saját bőrükön érző generációkat jellemzi, hanem a fiatalok is egyre nehezebben találnak fogódzót a kultúrkampf közepette. A legutóbbi közvélemény-kutatási adatok szerint például a megkérdezett harminc év alatti fiatalok közül mindössze 46 százalékuk mondta azt, hogy semmiféleképpen nem szavazna Sztálinra, ha az egykori szovjet pártfőtitkár ma elindulna a választáson.

Még zavarosabb a helyzet a hatalom csúcsán. Habár Dmitrij Medvegyev miniszterelnök antisztálinizmusa közismert, a homogén tömbként felfogott kommunista párt sem tud mit kezdeni a Generalisszimusz örökségével. Erre jó példa, hogy 2010-ben az orosz duma Sztálint tette meg az 1940-es katyni mészárlás felelősévé, amely során húszezer lengyel tisztet lőttek agyon. Egy évvel korábban pedig a szovjet pártfőtitkár unokája becsületsértés címen bíróságon vett volna elégtételt azért, amiért az egyik orosz lap „vérszomjas bűnözőnek” nevezte a tisztelt őst, a keresetet azonban elutasították.
Forrás: mult-kor.hu