Az 1941-es kőrösmezői deportálások

Hetvenegy évvel ezelőtt a magyar állam szervei körülbelül húszezer, évtizedek óta az országban élő zsidó személyt egy határ menti katonai gyűjtőtáborban összegyűjtöttek, majd teherautókon a magyar hadsereg által megszállt oroszországi hadműveleti területre szállítottak.
Bevezetés

„Az ország belterületén a belügyminiszter úr, a kárpátaljai területen, pedig a kormányzói biztos úr rendeletére 1941. július 15-én megindult az orosz és lengyel állampolgárságú zsidók kiutasítása és kitelepítése. A kitelepítések a határvidéki rendőrkapitányság irányítása mellett előbb a kőrösmezői határvidéki rendőrkirendeltség, majd a m. kir. belügyminiszter úr kiküldötte útján az eltávolítások céljára Kőrösmezőn felállított m. kir. 108. számú katonai zsidó gyűjtő- és mozgótáboron keresztül történtek. A zsidó kitelepítések 1941. július 15-től augusztus 12-ig tartottak. Ez idő alatt az egész ország területéről 19426 személy került kitelepítésre. A német katonai szervek intézkedésére a zsidó kitelepítéseket 1941. augusztus 12-én be kellett szüntetni, minek folytán az orosz és lengyel állampolgárságú kiutasított és kitelepítésre már kijelölt zsidóság igen tekintélyes része az országba visszamaradt.”

A kitoloncoltak kétharmada az 1939-ben visszafoglalt kárpátaljai területekről származott. Itt Kozma Miklós kormányzói biztos önálló, jóval szigorúbb rendelkezései alapján kitoloncoltak minden olyan idegen állampolgárságú vagy őshonos magyar zsidót is, akik nem tudták bizonyítani magyar állampolgárságukat. Előfordult, hogy több település teljes zsidó lakosságát áttették a határon. A kárpátaljai deportálásokat megszervező és lebonyolító Meskó Arisztid rendőrtanácsos szerint „tisztogató akciót” folytattak.A hatályos magyar törvényeket lábbal tipró akció során több ezer olyan személyt deportáltak, akinek megvolt a magyar állampolgársága, vagy legalábbis valószínűsíteni tudta azt.

A kitoloncolandókat egy havasaljai katonai gyűjtőtáborból a magyar királyi honvédség teherautóin szállították Kelet-Galíciába. Férfiak, nők, öregek és gyermekek ezrei vándoroltak céltalanul, élelem és szállás nélkül a háború által pusztított területen. Az erdőkben, falvakban és az utak mentén menetelő csoportokat felfegyverkezett ukrán bandák fosztogatták és gyilkolták.

A kitoloncoltak közül tizenegyezren a „végső megoldás” első öt számjegyű, addig példátlan méretű és szörnyűségű tömegmészárlásának estek áldozatául az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban. Ezt a vérfürdőt az ősz folyamán legalább még három olyan másik követte, amelyekben szintén nagy számban lőtték agyon a nyári kitoloncolások még életben maradt áldozatait. Színhelyük három kelet-galíciai város, Nadvorna, Sztaniszlau és Kolomea voltak. Az alábbi tanulmány a deportálásokat feldolgozó monográfia egyik fejezete, amely a kitoloncolások elrendeléséhez vezető magyar kormányzati döntéshozatali mechanizmust vizsgálja.

Historiográfiai áttekintés

Máig tisztázatlan, hogy mely szerv(ek) és kinek vagy minek a hatására, illetve mikor döntött(ek) az 1941. évi nyári kitoloncolások elrendeléséről. Ezekre az igen fontos kérdésekre a témában eddig megjelent magyar szakirodalmi művek gyakran egymásnak ellentmondó, és ami szembetűnő, a forrásokat néha igen csak könnyelműen kezelő válaszokat adtak.

Lévai Jenő szerint a deportálások ötletét Martinidesz Ödön nyilas érzelmű detektívfelügyelő terjesztette elő Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztosnak. Ő és Kiss Árkád KEOKH-tanácsos azért fordultak Kozmához, mert szerintük Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nem volt hajlandó teljesíteni a menekült zsidók kitoloncolására tett német követelést, s különben is a zsidóság nagy része úgyis munkanélkülivé vált a Kárpátalján elrendelt iparrevízió miatt. Lévai szerint Kozma nagy lelkesedéssel tett magáévá a javaslatot, már csak azért is, mert Kelet-Galícia akkor már a németek megbízásából magyar megszállás alatt állt, ahol a belügyminisztériumnak nem volt rendelkezési joga.

Kozma Budapestre sietett, ahol a minisztertanácson „az ügy fontosságára tekintettel” megjelent Werth Henrik vezérkari főnök is. Az ülésen Keresztes éles tiltakozását a fentebbi hatásköri kifogással szerelték le, majd döntöttek arról, hogy a „szóban forgó munkanélküli zsidókat, akik csak terhére vannak Kárpátaljának”, dolgozni vigyék ki Galíciába. Lévai szerint a minisztertanács ezt a feladatot Kozmára testálta. A szerző a történet alátámasztására egyetlen forrást sem adott meg.

A 60-as években Geyer Arthúr rabbi – forrásmegjelölés nélkül – a következőket írta: „A június végén tartott minisztertanácson Werth Henrik vezérkari főnök elgondolása alapján Bartha Károly honvédelmi miniszter azt a javaslatot terjesztette elő, hogy a Magyarországon lakó lengyel és orosz állampolgárságú zsidókat deportálják és telepítsék le ezen a területen. A kormány valamennyi tagja helyeselte ezt az indítványt, csupán Keresztes-Fischer belügyminiszter szavazott ellene. Aggodalmait Werth és Bartha azzal igyekezett eloszlatni, hogy a kitelepítendő zsidókat semmi bántódás nem fogja érni. Új lakóhelyükön a visszavonuló szovjet hadsereg által evakuált községek üresen maradt házaiba fognak kerülni és módjuk lesz mezőgazdasági munkából megélni.”

Hollós Ervin 1971-ben megjelent könyvében Ujszászy István feljegyzéseire hivatkozva már a következőkről számolt be: „Werth Henrik a vezérkar főnöke emlékiratot intézett Horthy Miklós kormányzóhoz, s ebben Kárpátaljának a megbízhatatlan elemektől való megtisztítását indítványozta. A javaslattal a kormányzó és Bárdossy is egyetértett. Realizálására Bárdossy László miniszterelnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter tanácskozást hívott össze, amelyen részt vett még Werth Henrik vezérkari főnök, László Dezső a Vkf 1. osztályvezetője és Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzója. A tanácskozáson megállapodtak abban, »hogy Kárpátaljáról minden kétes állampolgárságú egyént kiutasítanak és a kelet-galíciai német szerveknek adnak át«.”

A források hiánya

Majsai Tamás a kitoloncolásokról készült, mind a mai napig útmutató tanulmányában forráshiányra hivatkozva csupán a Hollós és Geyer által elmondottakat idézte. Randolph L. Braham a magyar holokauszt történetét feldolgozó monumentális, kétkötetes művében a Hollós által elmondottakat – forrásmegjelölés nélkül – kiegészítette a Lévainál olvasható Kiss–Martinidesz kitoloncolási tervvel.

A források teljes hiányára tekintettel nem meglepő, hogy Karsai László a 2001-ben megjelent könyvében a következőket írta: „A kormány ezt az akciót 1941 júniusában, júliusában és augusztusában nem tárgyalta meg. Hollós Ervin Ujszászy István feljegyzéseire hivatkozva állítja, hogy a magyar kormány megtárgyalta a kárpátaljai zsidók deportálását. Mivel ezt az állítást semmiféle eredeti dokumentum sem támasztja alá, tévesnek kell gondolnunk.”

Karsai valószínűleg ugyanezen ok miatt hagyta említés nélkül Lévai és Geyer korábbi tanulmányait is. Karsai megállapításából az derül ki, hogy nem ismerte az Ujszászy-féle iratot. Azóta azonban kiadták Ujszászynak az ÁVH fogságában írt feljegyzéseit, ami megerősíteni látszott azt a feltevést, miszerint a kitoloncolásokról magas kormányzati szinten született döntés. Ujszászy ugyanis a következőket vetette papírra 1948. augusztus 26-án: „1941 nyarán Kárpátalja hadműveleti területté vált. A vezérkar I. (hadműveleti) osztálya – László Dezső vezérőrnagy csoportfőnök utasítására – tervet dolgozott ki Kárpátaljának a »megbízhatatlan« elemektől való megtisztítására.

A tervet Sáska Elemér vezérkari ezredes (ekkor alezredes) készítette el. Werth Henrik vezérezredes (ekkor gyalogsági tábornok) a vezérkar főnöke a tervet magáévá tette. Végrehajtása érdekében a kormányhoz emlékiratot intézett, amit László Dezső vezérőrnagy állított össze. Bárdossy László miniszterelnök az emlékiratot elfogadta, Budapestre rendelte Kozma Miklóst, Kárpátalja kormányzóját, hogy a végrehajtás tervét vele és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel átbeszélje. Werth, Kozma és Keresztes-Fischer a tárgyban azon megállapodásra jutottak, hogy Kárpátaljáról minden kétes állampolgárságú egyént kiutasítanak és a kelet-galíciai német szerveknek adnak át. […] 1941 júliusában egész Kárpátalján meglepetésszerű razziát tartott a csendőrség és a rendőrség.

Az eleve kiszemelt »kétes állampolgárságú« egyéneket összefogta, és Galícia területére dobta ki. Mint László Dezső vezérőrnagy később velem közölte, razziának mintegy 10.000 zsidó és »kétes« elem esett áldozatul. 1941 augusztus elején a Budapesten működő idegen katonai attasékat kísértem ki arcvonal megtekintése céljából az akkor Pervomajszkban tartózkodó magyar gyorshadtest parancsnoksághoz. […] Kiutazásunkkor pár órát Kamenyec-Podolszkijban töltöttünk, ott láttam drótok mögé bezárva a Kárpátaljáról elhurcolt szerencsétlenek egy csoportját. További sorsuk előttem ismeretlen, valószínűleg bekerültek a »Gestapó« halálőrlő mechanizmusába.”

Ormos Mária szerint szinte biztosra vehető, hogy Ujszászy nem emlékezetből írt, hanem bizonyos esetekben a kihallgatói rendelkezésére bocsátották a vezérkari főnökség 2. osztályának és az Államvédelmi Központ megmaradt iratanyagának egy részét. Mindenesetre az előkerült irat alapján megállapítható, hogy Hollós ferdít. A feljegyzésben nem esik szó sem egy Horthyhoz intézett emlékiratról, sem pedig arról, hogy László Dezső részt vett volna a miniszterek, valamint a Kozma és Werth közötti megbeszélésen.

A kárpátaljai levéltári iratokat rendkívül jól ismerő Ságvári Ágnes szerint a „kárpátaljai kormányzói biztos és a vezető katonai körök – feltehetően július első napjaiban – megtárgyalták a KEOKH ötletét”, amely alapján „a legfőbb hadvezetőség és a kárpátaljai kormányzói biztos – Magyarország kormányzójának és miniszterelnökének hallgatólagos hozzájárulásával – úgy döntött, hogy Kárpátaljáról minden kétes állampolgárságú egyént kiutasítanak és a kelet-galíciai német szerveknek adnak át”. Itt is jól látható, hogy miként keverednek a Braham- és Geyer-féle verziók, ám az olvasó erről mit sem tudhat, mert a szerző egyetlen forrást sem jelölt meg állításai alátámasztására.

A ’41-es deportálási döntés utáni nyomozásban 2000 a fordulat éve. Ekkor jelent meg ugyanis Ormos Mária monográfiája a kárpátaljai területek kormányzói biztosáról, Kozma Miklósról. Ormos a Magyar Országos Levéltárban elfekvő Kozma-iratok alapján megpróbálta rekonstruálni a kormányzói biztos deportálásokban betöltött szerepét. Ormos szerint Kozma 1941. június 7-én levelet írt Bárdossynak, amely a „nem-kívánatos kárpátaljai elemek elűzéséről” szólt. Ez a levél azonban, melyre Karsai László hívta fel Ormos Mária figyelmét, s amelyből idézni szeretett volna – mint Ormos sajnálkozva megjegyezte –, nem volt fellelhető a levéltárban.

A következő dokumentum Kozma június 16-ai kézzel írt feljegyzése, amely a „Min. tanács” (minisztertanács) címet viseli és a kormány június 17-i ülésére készült. Az első pontban (Általános helyzet) az ötödik „e” betűvel jelzett ügyként a „zsidó” és – Ormos szerint – egy olvashatatlan szó áll. Az ehhez az irathoz csatolt másik, gépelt feljegyzésben Kozma a miniszterelnökkel június 14-én megbeszélendő ügyeket sorolta fel.

Ezen irat második pontjában a „pénzszükséglet esetleges helyi evakuálások esetén” szavak állnak. Ormos összekapcsolva a két bejegyzést azt állapította meg, hogy „mivel másfajta »evakuálás«, mint a »hontalan« zsidóké és más hontalanoké nem jött számításba, logikus a következtetés, hogy Kozma és Bárdossy között ekkor már csak a pénzszükséglet kérdése volt nyitott”. Mindezek alapján Ormos azt feltételezte (s ebben nyomatékosan szerepet játszott a június 7-i „elkeveredett” levél), hogy június 17-én a minisztertanács elé került a „hontalanok evakuálása”.

Gellért Ádám és Gellért János tanulmányának folytatása a Betekintő legújabb számában

Forrás: mult-kor.hu