Három „fekete sas” verte be az utolsó szöget a független Lengyelország koporsójába
226 éve, 1795. október 24-én osztották fel harmadik alkalommal a környező nagyhatalmak – Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom – egymás között Lengyelországot, amely ezzel több mint egy évszázadra eltűnt Európa térképéről.
A Lengyel Királyság a 16. század közepén – az orosz fenyegetésre reagálva – egyesült a Litván Nagyfejedelemséggel, és ezzel a korabeli Európa egyik legnagyobb kiterjedésű államát hozta létre.
Az úgynevezett nemesi köztársaságot (Rzeczpospolita) sajátos politikai berendezkedése azonban gyakorlatilag gúzsba kötötte: a királyt a nemesség választotta, törvényhozói felhatalmazással kizárólag a rendi gyűlés, a szejm rendelkezett, ahol akár egyetlen nem szavazat elég volt ahhoz, hogy egy tervezet megbukjon (liberum veto).
A nemesi köztársaság az 1700-as évekre működésképtelenné vált, az ország az elhúzódó háborúkban a környező birodalmak játékszere lett. A „három fekete sas” (a porosz, az orosz és a Habsburg címerben felbukkanó jelkép) bekapcsolódott a lengyel trónért kirobbant örökösödési háborúba (1733-1738), amelynek végén az általuk támogatott szász választófejedelem került trónra III. Ágost néven.
Az 1764-ben Nagy Katalin orosz cárnő támogatásával trónra lépő II. Szaniszló Ágost megpróbálta átalakítani a gyengélkedő Rzecszpospolitát és megszüntette a liberum veto intézményét. Az előjogait féltő nemesség fegyvert ragadott, de az 1768-tól négy éven át tartó polgárháborúba bekapcsolódtak a területéhes szomszédok is, akik 1772. augusztus 5-én első ízben osztották fel egymás között a legyengült országot.
Oroszország livóniai és fehérorosz területekkel gyarapodott, a Habsburg Birodalom Kelet-Galíciát (Krakkó nélkül) és a Szepesség 13 városát kapta, Poroszország pedig a gazdag pomerániai partvidékkel gyarapodott, így létrejött szárazföldi összeköttetése Königsberggel (ma Kalinyingrád). A felosztással az ország 712 ezer négyzetkilométernyi területének mintegy egyharmadát, össznépességének 38 százalékát veszítette el.
A csonkítás kijózanítóan hatott a lengyelekre, Szaniszló Ágost felvilágosult reformokat vezethetett be. A szejm 1791-ben elfogadta a világ második polgári alkotmányát, amely egyebek mellett megszüntette a perszonáluniót, az országgyűlésnek felelős minisztérium kezébe helyezte a kormányzást, megszüntette a választott királyságot, felfüggesztette a liberum veto intézményét és bevezette a többségi döntést.
A változásokat ellenző, a targowicai konföderációba tömörült arisztokrácia a reformoktól ugyancsak megrettent orosz cárnőhöz fordult, annak védnöksége alá helyezte magát. II. Katalin 1792 májusában százezer fős sereget küldött a lengyel király ellen, akit a poroszok is hátba támadtak. II. Szaniszló Ágost a vérengzés elkerülése érdekében csatlakozott a targowicai konföderációhoz, az új alkotmányt felfüggesztették.
Lengyelországot 1793. január 23-án másodszor is megcsonkították: Oroszország ekkor kapta meg Litvánia keleti részét, egész Fehéroroszországot és Kelet-Ukrajnát, Poroszország pedig az úgynevezett Dél-Poroszországot, benne többek között Gdańskot és Toruńt.
A lengyel királyság egykori területének középső, 240 ezer négyzetkilométernyi sávjára zsugorodott össze. A nemzeti megaláztatást fokozta, hogy az első alkalomhoz hasonlóan ezúttal is jóváhagyatták a szejmmel a határváltozásokat. 1794 márciusában Tadeusz Kościuszko, az amerikai függetlenségi háború hőse vezetésével nemzeti felkelés tört ki a megszállók ellen.
A létszámban és hadfelszerelésben is hátrányban lévő lengyel sereg több hónapon át sikeresen tartóztatta fel az intervenciós erőket, de 1794 novemberében Maciejowice mellett döntő vereséget szenvedett. A felkelés leverése után a három beavatkozó nagyhatalom bejelentette igényét a Rzeczpospolita végső területi felosztására és ezzel megszüntetésére. E harmadik alkalommal már a szokásos színjátékot sem rendezték meg a szejm hozzájárulásának kikényszerítésével.
Az 1795. október 24-én véglegesített szerződés értelmében a Habsburgok megszerezték Nyugat-Galíciát, Mazóvia déli részét és Krakkó városát, a porosz Hohenzollernek birodalmához került Új-Kelet-Poroszország, azaz Mazóvia megmaradt része Varsóval, a Visztula, a Bug és a Nyeman közötti területek, valamint Új-Szilézia, míg Oroszországnak jutottak az addig még lengyel kézen lévő litvániai, valamint a Nyemen és a Bug folyótól keletre fekvő lengyel területek.
A győztesek II. Szaniszló Ágostot lemondásra kényszerítették, majd Pétervárra internálták és megállapodtak abban, hogy a felosztott állam nevét és uralkodói titulusát mindörökre a feledés homályába taszítják.
Napóleon ugyan tizenkét év múlva a Varsói Hercegség formájában újjászervezte a lengyel államot, ám az 1814-1815. évi bécsi kongresszus ennek nyugati részét Poroszországhoz csatolta, Krakkót „szabad várossá” nyilvánította, a maradék terület pedig Lengyel Királyság (Kongresszusi Lengyelország) néven a cári birodalom része lett.
Ezt követően több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Lengyelország 1918-ban visszanyerje független államiságát.
Forrás: mult-kor.hu