Sáfáry László: Fiatal fák

A sugár fenyőfék és a tölgyek pusztulnak lassan,

a tél szaggatja a fák levelét.

Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,

már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.

Kopár hegyeket látok,

és az alacsony novemberi hóból

csak nagy ritkán tör elő a fiatalos.

De ki is ültetett volna?

Pénzemberek jöttek ide messzi földekről,

idegen szívvel mentek tovább.

Idegen nyelven osztottak parancsot:

és hulltak a fák.

Hulltak a fák és hulltak az iskolák is,

ahol még az én nyelvemen tanultak,

és hulltak mind,

amik énnekem kedvesek.

De felütöm én tanyámat a régi ösvények mellett

és őrzöm a megmaradt fiatalost.

Tanyámat nem jelzi semmiféle zászló,

csak a hozzám jövő szegények és fiatalok.

Lehet, hogy nagy viharok jönnek a hegyekből,

és a népeken is végigront újra a háború és pusztulás,

vagy egy kis szellő hidege dönt el engemet.

De sorsom fel van írva és magyarul van felírva a földemen,

a fiatal fák levelén.

Forrás: Sáfáry László: Verhovina (1935)