Szarvasmarhák lépfenés megbetegedése

Nemrég egy ukrán tévéműsorból megtudtam, hogy Zaporizsja megyében egy szarvasmarha lépfenében pusztult el a legelőn, néhány csordás szétbontotta az állatot, egyikük pedig árusította a jószág húsát, de mind a pásztorok, mind a szarvasmarha húsát elfogyasztó emberek megbetegedtek.
A kárpátaljai gazdákat is fenyegetheti, hogy jószágaik elkaphatják a lépfenét, meg lehet-e menteni a megbetegedett állatokat, s miként fertőződhetnek meg az emberek? – érdeklődött szerkesztőségünknél egy viski olvasónk. Kérdéseire és a kapcsolódó kérdésekre Cseh László, a Beregszászi Járási Állategészségügyi Központ állatorvosa válaszol.

– Vidékünkön is fennáll a lépfenében való megbetegedés veszélye, a kórt több háziállat is elkaphatja, de elsősorban a szarvasmarhákat és a kiskérődzőket támadja meg – fejti ki beszélgetőtársam. – Igaz, hogy a Beregszászi járásban utoljára 1978-ban fertőződött meg egy szarvasmarha, ám a lépfenét okozó Bacillus anthracis baktérium száraz környezetben betokozódik, kapszulát épít maga köré, évszázadokig életben marad, meleg, nedves környezetben pedig aktivizálódik. Ha a szarvasmarha olyan helyen legel, ahol betokozódott mikrobák is találhatók, könnyen elkaphatja a kórt. A baktériumok elsősorban a száj nyálkahártyáján, de néha az állat testén lévő kisebb sebeken keresztül jutnak be a jószág szervezetébe, s az is lehetséges, hogy a beteg állat cseppfertőzés útján adja tovább a kórt egészséges társainak. Az állat szervezetébe kerülve a kapszulák szétbomlanak, a baktériumok kiszabadulnak, a véráram útján bejutnak a belső szervekbe, többek között a lépbe, a májba, a belekbe, ahol nagyon erős toxinjaikkal (az általuk termelt méreganyagokkal) súlyos károsodásokat okoznak. Emellett az idegrendszert is megtámadják, melynek következtében az idegrendszer nem képes tovább irányítani a légzést, az leáll, s a jószág megfullad. A betegségnek van egy nagyon gyors, valamint egy viszonylag hosszabb lefolyású változata. Az első esetben a látszólag egészséges szarvasmarha összerogy, a testnyílásaiból vér szivárog, és perceken belül elpusztul. A második esetben az állat testhőmérséklete 40-42,5 Celsius-fokra emelkedik, a beteg előbb nyugtalanná, idegessé válik, majd fülét-farkát elereszti, apátiába zuhan. A nyálkahártyák kékes színt öltenek. Később véres hasmenés lép fel, míg a vizelet sötétvörösre színeződik. Az állat pedig – gyulladásos tüneteket produkálva – elpusztul. Az elhullás 1-2 nap leforgása alatt bekövetkezik.

– A viszonylag lassúbb lefolyású változat esetében meg lehet-e gyógyítani a jószágot, van-e mód a kór megelőzésére, miként kaphatják el az emberek a betegséget, és lehet-e segíteni a megbetegedett személyeken?

– A megbetegedett állatok gyógyíthatatlanok, menthetetlenül elpusztulnak, de van védőoltás, mellyel meg tudjuk előzni a bajt. Ezért mi, állatorvosok évente egyszer, rendszeresen beoltjuk a jószágokat a lépfene ellen. Az emberek pedig úgy fertőződhetnek meg, ha a betegségben elhullott állatok húsából esznek, s a hússal együtt a mikrobák is bekerülnek a szervezetükbe, vagy ha akár egy kis seb is van a kezükön, mégis megérintik a beteg vagy már elhullott állatot, vagy ha szétbontják az elpusztult szarvasmarhát, melynek következtében a még meglévő kapszulák is szétszóródnak, s a belőlük kiszabaduló baktériumok megtámadják az ember szervezetét. Szerencsére vannak antibiotikumok, melyekkel meg lehet gyógyítani a megbetegedett embereket. De semmiképp sem szabad szétbontani, sem elásni az elpusztult állatokat, hanem az elhullás helyén azonnal el kell égetni a tetemeket. Itt jegyezném meg, hogy a lépfene baktériumának a felhasználásával fejlesztették ki az antrax nevű biológiai fegyvert, mely a légutakon át kerülhet be a szervezetbe. Nagy szerencsénk, hogy eddig nem került sor a bevetésére, s reméljük, nem is kerül rá sor.