„Tudtam, mit jelentene a KGB segítsége”

Nem sokkal a szovjetrendszer kárpátaljai berendezkedése után a sztálini rezsim megveszekedett dühvel fordult a görögkatolikus egyház ellen, s amelyik parochus nem volt hajlandó áttérni a pravoszláv hitre (nem akart aposztáziát elkövetni), „az állam ellenségeként” elítélték, s hosszú évekig raboskodhatott a Gulágon, az egyházáért kiálló Romzsa Tódor püspököt pedig „egyszerűen” meggyilkolta a KGB.
Az elhurcoltak hozzátartozói (feleségük, gyermekeik) pedig otthon érezhették át, mit jelent a hátrányos megkülönböztetés, nemegyszer a puszta megélhetés ellehetetlenítése, a KGB általi megfigyelésük, felsőoktatási tanulmányaik megnehezítése.

– Éppen befejeztem a helybeli iskola 3. osztályát, amikor édesapámat, néhai Bendász István felsőveresmarti (velika kopanyai) görögkatolikus parochust – mivel nem akart áttérni a pravoszláv hitre – 1949. május 27-én letartóztatták, s elhurcolták a Gulágra – indítja beszélgetésünket Bendász Dániel, a Beregszászi Görögkatolikus Esperesi Kerület nyugalmazott esperese. – Édesanyámnak nem volt munkahelye, csak kevéske pénzt tudott megkeresni helyi gyermekek zongoraoktatásával, s szegényesen éltünk. Szerencsére az idősebbik nővérem addigra már befejezte a Huszti Tanítóképzőt, s amennyire a fizetéséből futotta, számomra is vásárolt cipőt, ruhát. Majd a húga, a másik nővérem is diplomát nyert ugyanabban a tanintézményben, s munkába állását követően ő is ugyanígy támogatott engem. A falubelijeink, sőt a titokban a szombatista kisegyházhoz tartozó kolhozelnök, Csonka Iván is élelmiszerekkel segítettek rajtunk. Már a 9. osztályba jártam, amikor 1955-ben édesapám amnesztiában részesült, s hazatért hozzánk, a következő esztendőben pedig leérettségiztem községünk középiskolájában, s felvételiztem a Lembergi Erdészeti Egyetemre, ahol a vizsgák során megszereztem a bejutáshoz szükséges pontszámot, mégsem vettek fel. Laboránsi állást vállaltam Munkácson, egy erdészeti kutatóállomáson, de csak minimális fizetést kaptam. 1957-ben ismét benyújtottam a jelentkezésemet az említett lembergi egyetemre, ám másodszor is hiába tettem le jó eredménnyel a vizsgáimat, újból azt az értesítést kaptam, hogy nem nyertem felvételt. Még ugyanebben az esztendőben behívtak a hadseregbe, s kilenc havi kiképzés után rádiós lettem egy légitámaszponton. Ám minden katonai egységben szolgált KGB-s megbízott, s mivel megtudták, hogy az édesapámat papként, politikai okból elítélték, megbízhatatlannak minősítettek a rádiósi beosztásra, s áthelyeztek egy építőbrigádba. Katonai raktárakat építettünk, javítási munkálatokat végeztünk az utakon, a légitámaszpontok kifutópályáin, majd raktárosi munkát végeztem, míg csak le nem szereltem.

Időközben a szüleim átköltöztek Beregszászba, ahol az apám gondnoki munkát vállalt a városi gyermekotthonban, én pedig a Vérke-parti város bútorgyárában helyezkedtem el, faanyagot szállítottam az üzembe – folytatja Bendász Dániel. – Az Ungvári Állami Egyetemen akkor volt egy erdőmérnököket képző részleg, s a gyárigazgató biztatására jelentkeztem a részleg levelezői tagozatára. Ötös osztályzatot értem el az írásbeli felvételi vizsgán, a szóbeli megmérettetésen azonban – mielőtt én kerültem volna sorra – két férfi bejött a tanterembe, súgtak valamit a vizsgáztató tanárnak, aki erre távozott, s én a két újonnan érkezett személy előtt válaszoltam – jól – a tételekben feltett kérdésekre. Újdonsült „vizsgáztatóim” viszont kerek perec kijelentették, hogy nem tudok semmit, és kettes osztályzatot adtak. Erre én felkerestem a felvételi osztályt, s kértem, hogy beszélhessek a rektorral, ám erre nem kaptam engedélyt. Hazamentem Beregszászba, folytattam a munkám, s a következő évben már éppen arra készültem, hogy újból felvételizek az Ungvári Állami Egyetemre, amikor a bútorgyárban megszólított egy idegen. Felmutatta a KGB-s igazolványát, s felszólított, hogy jelentkezzem a KGB városi osztályán. Ott egy állambiztonsági tiszt kijelentette, hogy ismerik minden lépésemet, felsorolta, hol mit tettem – vagyis a tudomásomra hozta, hogy állandó megfigyelés alatt tartanak –, s a pszichológiai „megdolgozás” után faggatni kezdett, hogy az édesapám titokban tart-e görögkatolikus szertartásokat. Hát persze, hogy tartott, mint több más volt paptársa, nyomoztak is utánuk, de hál’ Istennek, eredménytelenül. Természetesen én sem vallottam ellene. Ezután váratlanul felajánlották, hogy elintézik a felvételimet egy külföldi teológiára. Tisztában voltam viszont azzal, mi lenne egy ilyen „segítség” ára, ám én nem akartam besúgó lenni, ezért visszautasítottam az ajánlatot.

Egy év múlva beszélgetőtársam – ügyelve arra, hogy senki se kövesse – a legnagyobb titokban harmadszor is Lembergbe utazott, újból felvételizett az erdészeti egyetemre, a vizsgák után is ott maradt, s mint kifejtette, szinte el sem tudta hinni, és könny szökött a szemébe, amikor a felvételt nyertek névsorában ott látta a nevét. Megkezdte tanulmányait, ám harmadik évfolyamos hallgatóként behívták az egyetemi pártbizottságra, és csalással vádolták, amiért a felvételizéskor az életrajzi adatai feltüntetésekor csak annyit írt az apjáról, hogy gondnokként dolgozik a beregszászi gyermekotthonban, de azt nem írta be, hogy pap volt, s politikai okból elítélték. Ő azzal védekezett, hogy nem az édesapja, hanem a saját életrajzát kellett leírnia, s szerencsére volt egy beregszászi születésű tanára, aki a pártját fogta, így nem tették ki az egyetemről, s befejezhette tanulmányait. Előbb a Harkivi Erdészeti Kutatóintézet ivano-frankivszki filiájában helyezkedett el, majd tanári állást vállalt a Nagyszőlősi Politechnikumban, ahol teoretikus mechanikát, szilárdságtant és geodéziát oktatott. A területi pártbizottságtól időnként levelet intéztek a járási pártbizottsághoz, hogy úgymond, „egy reakciós pap” fia tanít az intézményben, s a járási pártbizottság másodtitkára ezt mindannyiszor fel is vetette a politechnikumi pártbizottság ülésein, ám nagyobb visszhangjuk nem lett a felszólalásoknak. Az osztályfőnöki óráin azonban mindig jelen volt a tanintézet vezetőségének valamelyik tagja, s Bendász Dánielnek ügyelnie kellett arra, hogy szót se ejtsen istenhitről, vallásról. 1988-ban azután titokban papi tanulmányokat kezdett folytatni a néhai dr. Ortutay Elemérnél, a teológiai tudományok doktoránál, 1993-ban pappá szentelték, majd esperesként szolgálta egyházát, jelenleg pedig nyugdíjas éveit tölti nagyszőlősi otthonában.