Simon Menyhért: Kisebbségi ének

Nem irányíthatjuk a saját sorsunkat,
Mi kisebbség vagyunk – kicsiny idegen nép,
Fa, melynek a lombja még egyre csak sárgul,
Melyet minden vihar bősz-mostohán megtép.

De mélyen és széjjel nőtt be a gyökerünk
Verejtékünk – s vérünk-ázott őstalajban
És ez a gyökérzet szív dúsabb nedveket
Most, hogy mifelettünk örökös vihar van.

Ha sárgulnak is a régen üdébb lombok
S a vihar letördes gallyat és levelet,
Kik megmaradtunk, s kik aztán megmaradnak,
Már látjuk, hogy élni miként kell és lehet.

Aki megmaradt és mélységesen magyar,
Nem züllött frázishős, önzően úrhatnám,
Munkára immár kész, hogy összefogással
Vállvetve dolgozzék mindannyiunk hasznán.

(Bizony, nem is kár sok, igen sok levélért,
Amely a fánkról oly könnyedén leválott
S sziszegi felénk a sok gyűlölködővel
Az önmagunkra visszaszálló átkot.)

---

Nem irányíthatjuk a saját sorsunkat,
Az életjogokért nekünk küzdenünk kell –
De ki fojthatná el egybeforrt népünket,
Hogyha leszámolunk valahány bűnünkkel?

Fa vagyunk, amelynek lombja egyre sárgul,
Melyet féreg is rág és vihar is tépdes –
De már megpezsdítik áldott életcsírák
S testvéri akarás rügyeitől ékes.

Zúg sötét vihara megpróbáltatásnak,
Fájnak, égnek, marnak újabb s újabb sebek
De ha a Teremtő testvérmagyarrá vált,
Minden magyaroknak ajka áldást rebeg!