Furcsa dolog ez a háború

Képzeld el, hogy párhuzamos világokba utazhatsz. Ugyanaz az év, ugyanaz a Föld, csak más dimenzió. Olyan világba, ahol az oroszok uralkodnak Amerikán. Vagy ahol álmaid megvalósulnak és szupersztár lehetsz. Vagy ahol San Francisco szigorúan őrzött börtön. A barátaimmal megtaláltuk a kaput. A kérdés már csak az: Hogyan juthatnánk haza?

(Sliders című sorozat)

Hozzászoktunk a rosszhoz. Túlságosan is hozzászoktunk. Mégis (vagy pont ezért?) megdöbbentett, amikor az eddig folyamatosan csordogáló éjjeliedény tartalma egyszer csak mindenestül a nyakunkba zúdult.

Most itt vagyunk és nézünk ki a fejünkből. Levedlettük ugyan a pillanatnyi bénultságot, többnyire jelesre vizsgáztunk helytállásból, de mégsem vagyunk igazán jelen. Kiszakadtunk térből és időből.  Nincs félelem. Féltés van. És felőrli a lelkeket a bizonytalanság.

Szóval itt vagyunk a trutyiban és eszünkbe jutnak nagymamáink „meséi”. A mezőkön töltött „óvóhelyes” éjszakákról, a félbeszakadt oktatásról és lassan tudatosítjuk, hogy a groteszk mesekönyv velünk folytatódik és forgatókönyvalapként is megállja  a helyét. 

Ha egy kívülálló ma végigsétál Beregszász utcáin, valószínűleg semmi különösre nem lesz figyelmes: tömeg a boltokban, a parkban, kutyasétáltatók, gyerekzsivaj. A helyiek viszont azt hihetik, hogy a Sliders című sorozat egyik epizódjába csöppentek. Ugyanaz az év, ugyanaz a Föld, ugyanaz a díszlet, de szinte teljesen kicserélődtek a szereplők. A dimenzió, ahová kerültünk, elvben még mindig a béke szigete, a biztonságérzetet azonban illékonnyá teszik a légvédelmi szirénák. Van rá módunk, hogy tartsuk a kapcsolatot az otthoni világban maradt barátainkkal, szeretteinkkel, de mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Ebben a dimenzióban bánkódnunk kell azon, hogy nem elég öregek az apák, vagy túl korán léptek nagykorúságba a fiaink. Igyekszünk megbarátkozni a gondolattal, hogy talán életünk végéig ebben a világban kell boldogulnunk. De tudat alatt mindig ott motoszkál a kérdés: Hogyan juthatnánk haza?

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma