Akikre büszkék lehetünk… Interjú Ferenc Viktóriával

− A gyerekkoromat egy Ungvár melletti magyar kisfaluban, Pallóban töltöttem, amely tulajdonképpen a világvégén van, de azért még nem az Isten háta mögött. Ott is a falu legszélső házában, a szlovák határ közvetlen szomszédságában cseperedtem. Nagy családban nőttem fel, két nagyobb báty legkisebb húgaként, akire mindig lehetett számítani, ha épp hiányzott a kapus focizás közben. Már elemistaként is jellemzett a mobilitás: a faluban lévő elemi iskola helyett egy néhány faluval távolabbi magyar tannyelvű középiskolában kezdtem meg tanulmányaimat, majd itt is érettségiztem 2001-ben. Azt hiszem, ez volt életemben a leghosszabb idő, amit egy helyben töltöttem.

− A főiskoláról annak idején idősebb falumbeliektől hallottam. Szerettem az angolt már középiskolásként is, bár kis híján matematikus lettem az ungvári egyetemen. Ha jól emlékszem, végül az döntötte el az ügyet, hogy a főiskolán magyarul tanulhattam, és persze egy kicsit világot is akartam látni, Ungvár meg ehhez túl közel volt.

− Angol szakot választottam, mellette történelmet tanultam. Az életem úgy alakult, hogy most egyikkel sem foglalkozom hivatásszerűen, de a diploma megszerzése után dolgoztam pár évet az egykori középiskolámban, ahol mindkét tantárgyat alkalmam volt tanítani. Persze ez távolról sem azt jelenti, hogy pályát tévesztettem volna. Azokban a tevékenységekben, melyeket mostanában végzek, napi szinten használom az angol nyelvtudásomat. Sokat olvasok angolul, gyakran előadásokat is tartok, tanulmányokat is írok ezen a nyelven; ha távolabbi helyekre utazom, ezt a nyelvet használom. A másik szakom, a történelem pedig jól kiegészíti, mintegy hátteréül szolgál a doktori kutatásomnak, mert a kárpát-medencei magyar kisebbség nyelvhasználatával, oktatásával foglalkozom, amelynek nyilvánvalóan van egy történeti perspektívája is.

− Ezt a kérdést inkább úgy fogalmaznám át a magam számára, hogy mivel telnek a napjaim mostanság. És ha így tevődik fel a kérdés, akkor három, számomra fontos dolgot említenék. Az egyik, hogy jelenleg gyakornok vagyok a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságán, ahol a sajtóosztályon a Nemzeti Regiszter honlap angol nyelvű tartalmának szerkesztése tartozik a feladataim közé, illetve más kollégákkal közösen angol nyelvű heti összefoglalókat készítünk a kárpát-medencei és a diaszpórában élő magyarságot érintő legfontosabb hírekből. A gyakornoki program részeként szeptemberben és októberben Észtország fővárosában, Tallinnban töltöttem két hónapot, hogy olyan gyakorlatokat sajátíthassak el, amelyek hasznosíthatóak a magyarországi szaktárca számára is.

Emellett épp most készül a disszertációm, reményeim szerint december közepére formált ölt a kézirat. Az írást megelőzően sok időt töltöttem az adatok összegyűjtésével, tanulmányírással, az eredményeim konferenciákon való bemutatásával.

Végül − és legtöbbször elsősorban − szívesen foglalkozom a Momentum Doctorandus, vagyis a kárpátaljai magyar doktoranduszok szervezete körüli teendőkkel, amelynek 2011 márciusa óta vagyok az elnöke.

− Egyrészt egy bizonyos szellemiséget, melyet nem kaphattam volna meg egyik többségi, de lehet, nemzetközi egyetemen sem, nevezetesen, hogy mit jelent kisebbségiként méltányos körülmények között, hátrányok nélkül tanulni. Másrészt a főiskola léte, az alapítók kitartása magában hordozza a küzdeni akarás üzenetét is. Ezt a példát látva én is úgy éreztem, hogy lehetek valaki, lehetek sikeres.

− Tetszett a családias hangulat, a meghitt közösség, a kollégiumi évek, a mozgalmas diákélet.

− Hogyne, sok élmény összegyűlt a főiskolás évek alatt, de a legemlékezetesebb akkor történt, amikor még nem is voltam az intézmény hallgatója, csak próbáltam az lenni. A felvételizés alkalmával, miután már túl voltam az igazán húzós két szakvizsgán, figyelmetlenségből lemaradtam a harmadik, alkalmassági tollbamondásról. Amikor ezt még nem sejtve elindultam a szállásomról a főiskolára, ijedten láttam, hogy a vizsgázó társaim már hazafelé jönnek. Rohantam az épülethez, hátha találok még valakit, aki hajlandó engem is levizsgáztatni. Találtam is: rektort, rektorhelyettest az ajtó előtt beszélgetve, akikhez bátorkodtam odamenni, és a hivatalos formulák helyett egyszerűen azt kérni, hogy legyenek szívesek, és vizsgáztassanak le. Azon a délutánon a magyar tanszéken csak nekem diktálta a tanárnő a tollbamondást.

− Mindenképpen ajánlom a továbbtanulóknak, hogy ha van olyan szak a főiskola kínálatában, amely közel áll az elképzeléseikhez, akkor gondoljanak erre az intézményre is a választás alkalmával. A beregszászi főiskola közvetlen és jól képzett tanáraival, valamint a magyar diáktársakkal nagy élményt jelent a felsőoktatási évek során. A főiskolán államilag elismert diplomát lehet szerezni, s közben a tantárgyak nagyobb részét az anyanyelvén tanulhatja a diák. Ugyan egy kicsit meg kell erőltetnie magát a hallgatóknak, hogy egy magyar városban, magyar nyelven tanulva a jövő szempontjából fontos államnyelvtudás se halványuljon el, de tudatos hozzáállással, a főiskola által kínált nyelvi kurzusok lehetőségét kihasználva ezt is megoldhatónak tartom. Csak a nyelvtanulás szempontjából nem érdemes ukrán tannyelvű intézményt választani.

− Elsősorban a diplomámat és azt, hogy nemcsak „papírt” kaptam, hanem tudást és szellemiséget is. A lehető leghasznosabban és legélvezetesebben telt el az életemből az az öt év, amelyeket Beregszászban töltöttem. Kicsit meg is lep, hogy csak öt év volt: az élmények és az emlékek szintjén sokkal többnek tűnik.