Reichard Piroska: Kibékülés

A toll szalad.
Két sürű oldalon
sötét szavak.
Kavargó fájdalom
lávás szavai…
Mindent szabad:
ha nekem fáj,
neki is fájjon!…
Szilaj szavak,
felzokogók,
gyötrők és gyujtók,
mint a búcsúcsók
vonagló szájon…
A toll remeg.
Sebaj, hadd lássa!
Könnyes szemek
lassú irása,
fájdalmasan
fuldokló panasz
gyászdobon.
Elolvasom.
És a tűzbe dobom.

Aztán egy névjegy.
Pár szó sebtében,
csak éppen:
hogy várom.
Játszi közöny.
Nem látszik a könny.
Biztos a kezem.
Megcímezem.
Lezárom.
És összetépem.

Nem, nem levéllel,
nem szóval, könnyel,
úgy hivom, várom
minden erőmmel:
bármit csinál is,
most rám gondoljon,
bármerre jár is,
hozzám induljon!…
Körmöm bevájom
a tenyerembe,
valami téboly
gyult ki szemembe…
Most… most forduljon
be az utcánkba…
Most… most nézzen fel
az ablakomra…
Most a kapun be…
Most fel a liften…
(Jaj nekem,
ha ez az esengő,
szivszakajtó
vágy vissza nem hozza:
hiába minden…)
Lifttől az ajtó…
Számolni tízig…
Most…

Cseng a csengő!

Nyitókép: Pixabay