Fekete Lajos: Békák nyáresti balladája

A tó vize most jó meleg,
a víz tükre hullámtalan,
a nád közt szellő szendereg
s szép pirosarcú este van.
Már elfészkelt a vizityúk is
s hogy összeszedte a csibéket,
megbújtak jól a füzes alján,
ahol az árnyék sötétkéket
játszik a szunnyadó vizen.
A nádirigó esti füttyel
a vadrucához átizen
s a túlparton a fáradt fütty-jel
egy fűzfa karján elpihen…

Az álmos tó csendért eseng,
de béka-bánat bontja meg
a fülledt esti némaságot:
kuruty, kuruty, – rió, rió,
békák között a főbíró
a vereslábú úrra gondol,
ki békaélet megrontója,
más szóval: a gólya, a gólya…
S kórusban zeng az esti kérdés,
amely béka-szivekbe szúr:
volt-e itt az úr?
Volt.
Vitt-e valakit?
Vitt.
Kit?
Zsófit.
Sirattátok-e?
Sirattuk.
Hogy?
Így, – meg úgy…

A békasors tragédiája
a nagy esti kérdést állja
és boldog aki trombitálja.