Kopogtató: minden sz*rhoz hozzászokni
Hajlamosak vagyunk úgy élni a mindennapokat, mintha halhatatlanok lennénk. Az elmúlt két és fél év viszont kijózanító pofonok hadával válaszolt az önámításra. Legalábbis esetemben egész biztosan.
2020 februárjában kiszakadtam a világból, és azóta valahogy nem akar visszaterelődni az élet a megszokott medrébe. Egy durrdefekt megtanított arra, hogy minden pillanat lehet az utolsó (persze azelőtt is sejtettem, mondogattam, de halállegyintéssel, vagy inkább taslival megtapasztalni mulandóságunkat, azért egészen más), hogy őrangyalok igenis léteznek, az akrobatamutatványoktól sem riadnak vissza, és elképesztő ügyességgel fogják fel az ütéseket helyettünk.
A kórházi napok türelemre tanítottak. És arra, hogy elfelejthetem a tervezést. Hiába mondogattam az ügyeletesnek, hogy bált adunk két nap múlva, azt kell szerveznem. Csak nevetett: dunnabált, kedveském, maximum dunnabált! Neki lett igaza, és a millió feladat dacára nekem a mennyezetbámulás és a szédelgés jutott osztályrészül. Mire úgy-ahogy életképessé váltam és visszaintegrálódtam volna a hétköznapokba, lecsapott a Covid, és folytatódott a négy fal közötti elszigetelődés. Aztán a környezetemmel egyetemben megtanultam maszk mögött élni, dolgozni, megfelelően kezet mosni és fertőtleníteni.
A halandóság leckéjét az égiek szerint a balesetem idején nem sajátíthattam el megfelelően, mivel az elmúlt két évben három családtagom került még kórházba. Azt mindenesetre kijelenthetem, hogy az alfejezetet, miszerint a saját sorsunk irányíthatatlansága feletti frusztráció eltörpül szeretteink féltése és a tehetetlenségérzés mellett, példásra bebifláztam.
Később levetettük a maszkokat. Elkezdtünk élni, fesztiválokat szervezni. Idén februárban nem bálra, hanem jótékonysági disznótorra készültünk. A röfi nem úszta meg, de a tor elmaradt. Ezúttal az orosz hadsereg forgatta ki a világunk sarkait.
A háborúval visszatért a maró tehetetlenség érzése. Nem garantálhatom a szeretteim biztonságát, nem állíthatom le a rémálmot, sem a dobhártyaszaggató szirénát. A folyamatos gyomorgörcs, az álmatlanság mindennapi társammá vált, aztán eltelt pár hét, és átkattant valami. Egy átaludt éjszakát követően kipihenten konstatáltam: tényleg minden sz*rhoz hozzá lehet szokni. És ez félelemmel tölt el, mert ezek szerint mindig van lejjebb és lejjebb, és bármit megtehetnek velünk. Mindenhez hozzászokhatunk. A világ is hozzászokott anno a Krím elcsatolásához, a kelet-ukrán harcokhoz. Az áldozatokhoz. Nem lenne ez másként akkor sem, ha a mi házainkat lőnék, bombáznák porrá. Ugyanakkor ez nem jelenti, és véleményem szerint nem is jelentheti azt, hogy minden nyomorúságot el kell fogadnunk, és nem állhatunk ki az érdekeinkért.
És hogy miért ez az egész eszmefuttatás? Nem célom Coelho szerepében tetszelegve tanácsokat osztogatni (tudom, tudom – mégis azt teszem), de azt hiszem, hogy többször kell tudatosítanunk magunkban: a mulandóságban élünk, és meg kell becsülnünk az életet. Mert ha valamire jó lecke ez a háború, hogy megtanuljuk: a holnap sosem garantált. Ahogy a következő lélegzetvételünk sem.
Pallagi Marianna