A szabadságharc elfeledett aradi vértanúja, Kazinczy Lajos

Az 1849. október 6-án kivégzett 13 vértanú tábornok halála után nem sokkal, október 25-én kivégeztek Aradon egy tizenötödik vértanút is: Kazinczy Ferenc és Török Sophie legkisebb fiát, Lajost.

A magyar nyelvújítás vezető alakjaként számon tartott Kazinczy Ferenc már 61 éves elmúlt, amikor hitvese, Török Sophie 1820-ban életet adott nyolcadik gyermeküknek a Sátoraljaújhely melletti Széphalmon. A nemesi mivoltuk ellenére szegényes körülmények közt, földjükön haszonbérlőként élő család, bár sok mindenben nélkülözött, a gyermekek méltó taníttatásáról mindig gondoskodott.

A korai években otthon, szüleitől tanuló Lajos idősebb testvéreit követve a híres sárospataki kollégium diákja lett, ezt követően az ausztriai Tullnban az utász hadapródiskolában tanult, ahol megismerkedett Görgei Artúrral is. Tanulmányai befejeztével hadnaggyá avatták, és előbb Pestre, majd a csehországi Pardubitzba (Pardubice) vezényelték.

Csehországból 1845-ben Bécsbe helyezték át, itt megismerkedett Klapka Györggyel, és elmerült a császárváros pezsgő társasági életében. 1846-ban főhadnaggyá léptették elő, ezt követően azonban – családi okokra hivatkozva – kilépett a hadseregből. A valódi ok kétségbeejtő anyagi helyzete volt: adósságok tömkelegét halmozta fel, amelyeket végül csak tiszti komissziója eladásával tudott kiegyenlíteni.

1848 tavaszán, a nemzetőrség toborzásának kezdetekor Kisvárdán jelentkezett szolgálatra, és részt vett az újoncok kiképzésében. Amikor megkezdődött a honvéd zászlóaljak szervezése, Pestre utazott, hogy felajánlja szolgálatait a kormánynak. A délvidéki szerb támadások elleni védekezésben, majd a pákozdi és a schwechati csatákban is részt vett, ezt követően utászai élén Győr, majd Buda védműveit erősítette meg az osztrák előrenyomulás lassítására.

A harcok során folyamatosan lépett egyre feljebb a ranglétrán, 1849. január 1-jétől alezredesként szolgált. Előbb Perczel Mór Középponti Mozgó Seregének kötelékében harcolt a szolnoki és ceglédi ütközetekben, majd Perczel egyik hadosztályát átvéve Klapka felső-tiszai hadtestének megsegítésére indult.

Innentől a tavaszi hadjáratot Klapka mellett járta végig, az isaszegi, nagysallói és komáromi csatákban kitüntette magát bátorságával (ahogy arról Klapka is megemlékezett később írásban). Májusban a Csallóközben megkapta ezredesi kinevezését, júniustól Kárpátalján kezdett új, tartalék hadosztály szervezésébe, azonban az egység felfegyverzése során nehézségekbe ütközött.

A nyár folyamán Görgei csapataihoz kívánt csatlakozni, azonban a vezetés Erdélybe rendelte. Augusztus végén hadosztálya kiegészült a székely egységek maradványaival. A világosi fegyverletételről értesülve a zsibói Wesselényi-kastélyban tette le a fegyvert Magnus Johann von Grotenhjelm orosz tábornok előtt. Tisztjeivel Margitára, majd Nagyváradra, végül Aradra kísérték őket.

Bár bízott az oroszok jóindulatában, osztrák kézre kerülve hamar kilátástalanná vált helyzete. Tárgyalása október 1-jén kezdődött, az október 6-ai kivégzések után nem maradtak illúziói sorsát illetően. Október 13-án halálra ítélték, ám több tényező figyelembevételével – nem volt tábornok, előnyös harcászati helyzete ellenére tette le a fegyvert, és csupán egy napig volt hadtestparancsnok – kötél helyett golyó általi kivégzését rendelték el. Október 24-én Haynau személyesen hívatta magához, hogy gúnyosan felolvassa ítéletét.

Október 25-én reggel hét órakor vitték a kivégzőosztag elé. Utolsó szavai ezek voltak: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!”

Forrás: mult-kor.hu