Négy dolog, amire a gyász tanított meg

A gyászról beszélni nem könnyű feladat, mert nincs két egyforma veszteség, nincs két egyforma gyász. Ráadásul a gyászban érzelmi pályák egész sokaságán tengődünk, és ahány érzelem önti el a szívünket, annyiféleképpen látjuk a világot magunk körül. Én édesapám elvesztését gyerekként éltem meg, magával a veszteség fájdalmával viszont fiatal felnőttként néztem szembe. Évekig sok kérdés és gondolat kavargott bennem, és hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyes kérdést tegyem fel magamnak. A gyász elején haraggal átitatva az „Istenem, miért pont velem történik mindez?” kérdésre kerestem a választ, tovább haladva a bűntudatommal viaskodtam („Tehettem volna ellene, hogy mindez megtörténjen?”), de a legfontosabb kérdést magamnak sem mertem feltenni, mert féltem, hogy olyan választ kapok, ami szembemegy mindazzal, amiben generációkon át mélyen hitt a családom: „Ha Isten valóban jót akar, és valóban szeret, miért engedi meg ezt a fájdalmat az életünkben?”.

Megválaszoltalanul hagytam ezt a kérdést, és mélyre ástam el betemetve megannyi jelentéktelen teendővel és üres céllal. Isten kegyelme hagyott nekem kellő időt, hogy az édesapám iránt érzett szeretet végül végigvezessen a gyászon a megbékélés felé. Elfogadtam a múltamat, és egy teljesen új érzelmi megállóból szemlélve tettem fel már a megfelelő kérdést: „Mi van akkor, ha a veszteséggel jót akart nekem Isten, mi van, ha az átélt fájdalom Isten szeretetének a bizonyítéka?”.

A válaszokat keresve a gyász folyamatában négy dolgot ismertem fel:

1. Az elhunyt szerettünk hiánya még mélyebb szeretetet hordoz

Nemrég találkoztam azzal az idézettel, hogy „Grief is when love has nowhere to go”, ami magyarul annyit tesz: „a gyász az, amikor a szeretetnek nincs hová mennie”. Nem talál már viszonzást, ezért bennünk gyűl fel. Talán pont ez a felhalmozódó szeretet az, ami tovább tud vinni a gyász folyamatában. Idővel letisztul róla minden sérelem, ami utólag már nevetségesen jelentéktelennek tűnik. Lemorzsolódik minden hibáztatás és bűnbakkeresés, és végül nem marad más, mint egy őszinte, tiszta szeretet és tisztelet, amibe minden nap megmártózhat az elhunyt emléke.

Olykor az eltávozott szerettünk hiánya több mindenre tanít meg, mint a jelenléte. Nem akarok értelmet keresni Isten tervében, egyszerűen megtanultam együtt élni az életem történéseivel. Viszem tovább a néhai édesapám szeretetét és emlékét, miközben hagyom, hogy a fényében másképp lássam azokat, akikkel megosztom a napjaimat.

2. Ha egyszer a tűz megégetett, mindig félni fogsz a lángoktól.

A veszteség fájdalmát megélni és feldolgozni rengeteg időbe és energiába telik. Teljesen logikus, ha ettől tudat alatt újra megvédeném magam. Ebből a szemszögből még az is érthető reakció, ha elzárom a szívemet mások előtt, nehogy túl közel kerüljek valakihez, vagy ha a szeretteim épséget még egy fuvallattól is félteni, óvni akarom. Ez egy logikus védelmi reakció. Isten ígérete azonban felülírja az emberi logikát. Ő békességet tervez az életünkben, nem pedig zárkózottságot. Reményteljes jövőt ad, nem pedig félelmet. Nem az a célja, hogy állandó készenlétben éljük a napjainkat, rettegve attól, hogy újra elveszítünk valakit. Az Úr csak olyan helyzeteket enged be az életünkbe, amihez elég erőt is kapunk Tőle. Azok a kritikus szituációk pedig, amikkel korábban megküzdöttünk, mind a javunkat szolgálták.

3. A gyász átformálja a személyiségemet

Az egész gyászfolyamaton az elhunyt iránt érzett szeretet visz végig. Ez már önmagában átformálja az egész lényemet, és begyógyítja a múltban ejtett sebeket. Emellett pedig mélyebb empátia és sokkal nagyobb tolerancia alakul ki másokkal szemben. Ezek az érzések akaratlanul is formálják az értékrendemet: mások véleménye helyett a fókusz mások támogatására irányul; az anyagi biztonság csak másodrendű lesz az érzelmi biztosággal szemben; azok a problémák, amelyek korábban kizökkentettek, mára jelentéktelennek tűnnek, és még sorolhatnám.

A gyász minden szakaszában újabb érzelmekkel találjuk szemben magunkat, velük szembenézni nem könnyű feladat. Istentől kellő erőt kapunk, hogy magunk mögött tudjunk egy-egy érzelmi állapot. Így vértez fel bennünket állhatatossággal és erősíti meg a szívünket. „De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12,9)

4. A gyászban tükröződik Istennel a kapcsolatom

Azok az érzelmi megállók, amelyeken áthaladunk, erősebbé tesznek, és kirajzolódik bennük az Istennel való kapcsolatom. Nem az, ahogy én viszonyultam Hozzá, sokkal inkább az, ahogy Isten viszonyult felém. A gyász egyik szakasza a harag és a düh, ahol a haragunk számtalanszor Isten felé irányul. Az Ő kegyelme, hogy megengedi nekünk azt, hogy haragudjunk rá és dühöt érezzünk iránta a szívünkben, hogy végül a kiüresedett érzelmek helyét szeretettel töltse meg. A kegyelem ajándéka az is, hogy előbb tölti meg a szívemet szeretettel, mielőtt én a bocsánatáért esedeznék. Ő visz végig a gyász szakaszain – az én sajátos tempómban haladva –, és én csak a végén eszmélek rá a munkájára. Csak utólag látom és ismerem fel a ki nem érdemelt szeretetét.

Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma veszteség, mégis mindegyiknek ugyanaz a célja: enyhíteni a szűnni nem vágyó hiányérzeten. Lehet, hogy ez hónapokba, lehet évekbe telik, de meggyőződésem, hogy Isten az egyetlen, aki képes eljuttatni a megbékéléshez, hogy onnan egy teljesen más dimenzióból tudjam meglátni a múlt történéseit.

Böszörményi-Bálint Eszter

Forrás: teso.blog