Konyhából a hadiüzembe: nők, aki megnyerték a Nagy Háborút

„Seregeinket a lőszergyárakban dolgozó nők mentették meg, és ők biztosították győzelmünket” – jelentette ki 1916 augusztusában Edwin Samuel Montagu brit hadianyag-gyártási miniszter. Bár az első világháborúból ekkor még több mint két év volt hátra, a politikus helyzetértékelése 1918 végén ugyanúgy megállta volna a helyét. A nagy háború az európaiak életében számos területen hozott hatalmas változást, de az egyik legnagyobb fordulat vitathatatlanul a nők társadalmi szerepének felértékelődése volt. A folyamatos csatározások időszakában ugyanis nekik kellett betölteniük a frontra távozott férjeik és fiaik után keletkezett űrt, vagyis tömegesen kényszerültek munkába állni. Ám míg egy katonakorú férfi egyetlen feladata az volt, hogy harcoljon, a nőktől továbbra is elvárták hagyományos kötelezettségeik, a háztartási munkák ellátását. S az is bebizonyosodott, hogy a „gyengébb nem” egy ennyire súlyos válsághelyzetben is képes helytállni.

Flört helyett szenvedés

Az első világháború során a nők nemcsak a hátországban, hanem a frontokon is állták a sarat. A háborús övezetekben tevékenykedő nővérek olykor saját életüket kockáztatva gondozták a sebesült, rokkant, gáztámadásban megsérült, amputáción átesett vagy az embertelen körülmények hatására megőrült katonákat. Előfordult ugyanis, hogy egy-egy célt tévesztett lövedék a tábori kórházat találta el.

Bár kezdetben a nővérek többsége romantikus képet alakított ki a betegápolásról, később rá kellett döbbenniük, hogy a sebesültek gondozása nem a jól fésült katonákkal való flörtölésről és a betegekkel való sétálgatásról szól.

A valóság rémisztő volt, az ápolónők azonban a feleségük vagy anyjuk után kiáltozó, vizelet- és izzadságszagú katonák mellett is mindvégig kitartottak. Hősiességük, önfeláldozó viselkedésük jelképe azonban különös módon egy olyan nővér tragikus sorsa lett, aki valójában nem is betegápolóként vált ismerté.

Az előkelő angol családba születő Edith Cavell egy londoni nővérképző iskola elvégzése után, az 1900-as évek elején Brüsszelben kezdett el dolgozni, ahol megalapította a L’ Infirmière (Az ápolónő) című folyóiratot.
Néhány hónappal azután, hogy Németország megszállta Belgiumot, Cavell 1914 novemberében háború elől menekülő férfiakat kezdett el bújtatni.

Arisztokrata barátja, Réginald de Croÿ herceg kastélyában hamis dokumentumokat készítettek a bujdosóknak, majd brüsszeli lakásokban rejtették el őket. A – főként brit, valamint belga és francia – katonákat és katonakorú, sorköteles fiatalokat ezután átsegítették a semleges Hollandiába, ahol már nem kellett félniük a behívástól. Az irathamisítók tevékenységét azonban hamarosan leleplezték.

Nővér a kivégzőosztag előtt

A német hatóságok 1915. augusztus 3-án tartóztatták le Cavellt. Miután három napon keresztül eredménytelenül faggatták, cselhez folyamodtak: elhitetették vele, hogy mindenről tudnak, és ha részletes vallomást tesz, az eljárást megszüntethetik. Cavell mindent bevallott, de katonai bíróság elé állították, és a szigorú német háborús törvények értelmében halálra ítélték. Számos semleges állam próbálta rábírni Németországot az ítélet megváltoztatására, ennek azonban – a brit külügy erőfeszítéseihez hasonlóan – semmilyen foganatja nem volt.

A nővért 1915. október 12-én sortűzzel kivégezték. Mint később kiderült, ez volt Németország egyik legnagyobb baklövése, a Cavell-ügy ugyanis a németellenes hangulat fenntartásának egyik leghatásosabb eszköze lett. A brit háborús propagandagépezet szinte azonnal beindult: az esetet a németek barbárságának, embertelenségének bizonyítékaként állították be.

Még azt a nyilvánvalóan kitalált történetet is elterjesztették, miszerint az elítélt a kivégzőfal előtt elájult, a vezénylő tiszt pedig közvetlen közelről lőtte le a magatehetetlenül földön fekvő Cavellt. Sorsát számos propagandarajzon örökítették meg.

A nővér a britek szemében nemzeti hőssé lett, testét pedig az első világháború után a Westminster-apátságban temették el. Még manapság is világszerte számos közterület, iskola és egészségügyi intézmény viseli Cavell nevét, ezzel tisztelegve az emléke előtt.

Tűzoltó leszel s rendőr

Bár a nőkre a fronton is nagy szükség volt, a hátországban még nagyobb felelősség hárult rájuk. A háború során a férfiak tömeges hadba vonulása következtében előállt új kihívásra a franciák reagáltak elsőként. Néhány nappal azután, hogy a németek megtámadták Franciaországot, René Viviani miniszterelnök nagy hatású felhívással buzdította női honfitársait a frontra vezényelt férfiak szerepének betöltésére. A kormányfő taktikusan nem azt kérte tőlük, hogy a hazájukért, hanem hogy férjeikért vállalják az emberpróbáló pluszfeladatokat.

A háború alatt több fontos kormányzati posztot is betöltő George Lloyd is korán felismerte, hogy csak akkor van esély komoly sikerekre a harcmezőn, ha a hátország „frontja” megfelelően tudja támogatni a háborús erőfeszítéseket. Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a nőket a korábbinál jóval nagyobb mértékben vonják be a termelésbe és a különböző szolgáltatások ellátásába.

Bár a propaganda úgy mutatta őket, mint akik hazafias lelkesedésből dolgoztak, sokan közülük valójában kényszerből álltak munkába, másképp ugyanis nem tudták volna eltartani a családjukat.

Az európai országokban 1916-ra már szinte mindenhol a női dolgozók voltak többségben: a villamosokat és a városi buszokat nők vezették, a telefonos hálózatot is ők kezelték, de emellett a hivatalokban, a postán, az egészségügyi intézményekben is szinte csak nőkkel találkozhattak a korabeli polgárok. Az asszonyok ezenkívül még a rendvédelemből és a tűzoltóság munkájából is kivették a részüket.

Öngyilkosság és alkoholizmus

Bár a nők – a férfiakhoz hasonlóan – sokszor fásultak bele a munkába, számos motiváló tényező lendíthette át őket a holtponton. A mozikban vetített propaganda-híradók a pusztítás látványával szolgáltak hétről hétre. A képsorok anyák millióit taszították kétségbeesésbe, de emellett arra sarkallták őket, hogy a háború mielőbbi befejezése – és így férjeik és fiaik visszatérése – érdekében még nagyobb lendülettel vessék magukat a munkába.

Egy nő számára azonban semmi sem adott akkora lökést, mint amikor levelet kapott a kedvesétől vagy a fiától. A postai küldeményeket persze a cenzúra is alaposan szemügyre vette, a feleségeket és anyákat azonban már az is mérhetetlen örömmel töltötte el, hogy olvashatták szeretteik kézírását. Bár a nők az esetek többségében alighanem tisztában voltak azzal, hogy a csodálatos frontélményekről szóló beszámolók voltaképp hazugságok, de annyival is megelégedtek, mivel így megbizonyosodhattak arról, hogy a levél írója néhány héttel azelőtt még életben volt.

A legnagyobb tragédiát persze az jelentette, hogyha egyszer csak nem érkezett több levél. Bár ez többnyire a szeretett férfi halálát jelentette, előfordult, hogy az irományok egyszerűen elkeveredtek. Kétségbeesésükben többen az öngyilkosságba menekültek.

A terhek növekedését sokan csak nehezen bírták elviselni. A hagyományos női szerepek átalakulásának egyik legkülönösebb hozadéka az volt, hogy az asszonyok körében is terjedni kezdett az alkoholizmus. Liverpool püspöke 1915 decemberében már egyenesen arról panaszkodott, hogy vannak olyan utcák, amelyeknek minden női lakója részeges. A kocsmákban már nem volt ritka jelenség, hogy a gyári munkásnők hívták meg egy italra a férfiakat.

„Kanári lányok”

A nagy háború során az egyik legszembetűnőbb változás a hadiüzemekben dolgozó nők számának növekedése volt. A férfiak helyett törékeny női kezek kezdtek el lövedékeket, sisakokat és fegyvereket gyártani, valamint tankokat összeszerelni.

Míg 1914 júliusában 212 ezer nő dolgozott a brit gép- és lőszergyárakban, 1918-ra a számuk egymillióra nőtt. A hadiiparban való foglalkoztatásuk azonban korántsem kizárólag brit jelenség volt: Bécsben például a háború előtti mintegy 15 százalékról közel 50 százalékra nőtt a hadiüzemekben dolgozó nők aránya, de számuk Olaszországban is 14 ezerről 200 ezerre ugrott.

A gyárakban folyó munka sokszor bizonyult rendkívül veszélyesnek. Különösen azok nem érezhették magukat biztonságban, akik a TNT felhasználásával készülő tüzérségi lövedékeket gyártották. Az érintett hölgyeket a britek csak „kanári lányoknak” nevezték, mivel az anyag sárgára festette a hajukat és a bőrüket. A szernek azonban ennél jóval negatívabb hatásai is lehettek: lassan felszívódó méregként ugyanis a nemzőszerveket is megtámadhatta.

Az TNT-vel dolgozó nők fele a háború végére meddővé vált. A számos probléma és veszély ellenére a hadiüzemekben foglalkoztatott nők általában jóval többet kerestek, mint amikor varrásból vagy háztartási alkalmazotti fizetésükből tartották fenn magukat, illetve egészítették ki családjuk jövedelmét. Bár a világégés végeztével a legtöbbjük visszatért eredeti munkájához, a női munka javarészt még ezután is korlátozott maradt, az üzleti életben és a bankokban a két világháború között növekedett a női dolgozók létszáma.

Az első világháború a női emancipációs törekvéseknek is óriási lökést adott. Az Egyesült Királyságban 1918-tól a 30 év feletti, 1928-tól pedig már – a férfiakhoz hasonlóan – a 21 év feletti nők is szavazhattak. Németországban szintén 1918-ban kapták meg a választójogot.

És bár voltak olyan országok, amelyek lemaradtak a jogaik bővítése tekintetében – Franciaországban 1944-től, Olaszországban 1945-től, Svájcban pedig 1971-től járulhattak a hölgyek az urnákhoz –, a nőkre már egyetlen európai országban sem tekintettek pusztán feleségként, anyaként vagy szeretőként. Helytállásukkal példát mutattak a férfiak számára. A támaszra szoruló, gyenge asszony képe a múlt ködévé lett.

Forrás: mult-kor.hu