Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: restaurátor
Nem asztalos, nem fafaragó s nem vegyész, bár mindezekhez a mesterségekhez ért, s emellett kitűnő kézügyességgel, kitartással és türelemmel áldotta meg az Isten a kárpátaljai Nagybégányban élő Szatmári Andrást, aki egy ritka s igen nehéz hivatást választott: bútorokat restaurál.
Egy régi, nagymamámtól örökölt neobarokk – ezt persze tőle tudom – polc ismertetett meg vele. Zsákban, darabokra szedve, kopottan és összekarcolva került hozzá ez a darab. Főleg érzelmi okokból szerettem volna felújíttatni. Azóta a nappalink dísze.
Ismerjék meg önök is Szatmári Andrást!
– Honnan ered a kézügyessége?
– A családom Zápszonyból származik. Én is ott nőttem fel. Az egyik nagyapám valaha ott volt falubíró, s ő annak idején szekerek és kerekek készítésével és javításával foglalkozott. A szüleim tanáremberek voltak. Édesapám tanító volt, édesanyám – bár az egyetemen matematika szakon végzett –, az algebra mellett tanított háztartástant és műszaki rajzot is az iskolában. Tőle nagyon sok fogást lestem el. Már gyermekkoromban is kézműveskedtem: egyszer agyagból készítettem egy kupát az utcabeli fiúk focibajnokságára. Sokat küszködtem, míg megcsináltam. Már akkor megmutatkozott, hogy sok kitartás van bennem.
– A Zápszonyi Általános Iskola után hol tanult tovább?
– Beregszászban, a 8-as számú középiskolában érettségiztem 1978-ban. Ott vasesztergályozást is tanultunk. Aztán a műszergyárban dolgoztam egy rövid ideig, ott megtanultam a vasmarást. De hamarosan besoroztak katonának, s másfél évet töltöttem az egykori NDK-ban. Amikor leszereltem, a zápszonyi kolhozban vállaltam munkát.
– Mivel foglalkozott?
– Több területen is dolgoztam: foglalkoztam elektronikával, aztán ajándéktárgyakat készítettünk, dolgoztam virágházban, téglagyárban.
– Közben megnősült…
– Igen, a feleségem, Erzsike nagybégányi volt, 1986-ban összeházasodtunk, egy évet Zápszonyban laktunk, aztán átköltöztünk Bégányba, s azóta is itt élünk. Két fiúnk született, mára mindketten diplomás felnőttek.
– Hogyan került kapcsolatba a fafaragással?
– Az egyik zápszonyi ismerősöm faragott. Egyszer megmutatta nekem a munkáját, s felajánlotta, hogy próbáljam ki. De hamar kivette a kezemből a szerszámot, mondván, hogy „még csak nem is áll jól a kezemben”. Akkor hazamentem, fogtam a nagyapám régi borotváját, készítettem belőle egy faragókést, s csak azért is kifaragtam ugyanazt a tárgyat, amelyet a barátom kezében láttam. Attól kezdve mellékállásként én is foglalkoztam faragással.
– Hogyan jutott el a faragástól bútorok felújításáig?
– Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, s feloszlott a kolhoz, munka nélkül maradtam. A faragás is megszűnt. Nem volt munkám, itthon kertészkedtem. Az öcsém Magyarországon zenélt, ott érdeklődtek nála valaki után, aki bútorfelújítással foglalkozik. Én ugyan ezt még nem csináltam, de elmentem Szabolcsba, s megegyeztünk a munkaadóval, hogy egy hétig ott leszek, dolgozom, aztán majd meglátjuk.
– Mi volt az első munkája?
– Egy szétesett karosládából kellett egy kisebb karosládát készítenem. Ezt megcsináltam, s tetszett a munkaadómnak is. Így maradtam, és két évig ott dolgoztam. A munkaadóm összegyűjtötte a környékbeli régi bútorokat, ezeket kellett átalakítani vagy felújítani. Tálalók, lisztes ládák, karosládák kerültek ki a kezem közül, s ezeket főként Németországban adták el. Nem volt könnyű időszak, nem volt tanárom, egyedül kellett rájönnöm a restaurálás ördöngösségeire. Közben a feleségem a két kisgyermekünkkel itthon maradt. Csak hétvégenként, akkor is fáradtan jöttem haza. Akkoriban nem a munka szeretete vonzott, hanem a megélhetés miatt dolgoztam.
– Máshol is vállalt munkát Magyarországon?
– Igen, a későbbiekben másfél évig Nyíregyházán, Besenyődön, a monoki kastélyban vállaltam munkát. Ott is bútorokat, ajtókat, ablakokat kellett restaurálnom. Itt már nemcsak parasztbútorokkal foglalkoztam, hanem polgári darabokat is fel kellett újítanom. Akkor tanultam meg furnérozni.
– Aztán hazajött. Itthon is talált munkát?
– Még éppen csak hazakerültem, amikor megismerkedtem egy munkácsi régiségkereskedővel. Sokat beszélgettünk, s elmondta, hogy vannak neki régi bútorai, de nem tudja kivel felújíttatni azokat. Megkért, hogy próbáljak meg restaurálni egy régi tálalószekrényt. Megcsináltam, s ő is elégedett volt az eredménnyel. Azóta tizenöt év telt el. Sokféle korú és stílusú bútor fordult meg a kezem között: kétszázötven éves faragott fenyőfa tálaló, neobarokk szekreter, biedermeier asztal, ónémet ágy, falióra, töményfa kredenc és karosláda.
– Mi a kedvenc stílusa?
– A bécsi barokk, de sajnos ebből nagyon kevés darab maradt Kárpátalján. A rendszerváltás után az elköltözők sok mindent magukkal vittek, ami maradt, azt felvásárolták a régiségkereskedők. Ma már ritkán kerül elő egy-egy darab, az is nagyon romos állapotban.
– Egy bútor elkészítése nagy szakértelmet és kitartó munkát igényel. Honnan merít mindehhez szakmai és lelki táplálékot?
– Gyakorló keresztyén vagyok. Istenből merítem az erőmet. Soha nem volt könnyű életünk. Építkeztünk, gyermekeket neveltünk. Büszke vagyok a két fiamra. Mindketten a Debreceni Egyetemen végeztek programozó szakon. Ők már megtalálták a helyüket az életben, de továbbra is igyekszünk segíteni nekik. Amikor belépek a műhelyembe, első dolgom az imádság. A szakmai felkészültség is fontos. Sokat olvasok. A politúrozást például egy munkácsi nyolcvankét éves néni mutatta meg nekem. Ez egy bonyolult, összetett munkafolyamat, külön mesterség. De a nagymamámtól is tanultam valamit: annak idején ő petróleummal kezelte szuvasodás ellen a bútorokat. Ezt a technikát kicsit továbbfejlesztve én is használom.
– Most milyen bútorok vannak a műhelyében?
– Neobarokk és ónémet bútorokat újítok fel.
– Mennyire becsülik meg a mai fiatalok a régi bútorokat?
– A fiatalok igyekeznek a ma divatos bútorokkal berendezni a lakásukat. Kevesen vannak, akik ragaszkodnak egy-egy régi darabhoz, azt is inkább érzelmi okokból teszik. De ez így volt a mi időnkben is. Fiatalként nyúlketrecet készítettem a nagymamám tálalójából.
– A saját fiai érdeklődnek a régi bútorok és azok felújítása iránt?
– Nem mondhatnám. Amikor még itthon laktak, többször segítettek nekem a bútorok csiszolásában, persze zsebpénzért cserébe. De egyikük sem választotta ezt a hivatást. Őket inkább a matematika, a programozás érdekli.
– Meddig tervezi űzni ezt a szakmát?
– Egy ideig még mindenképpen szeretnék ezzel foglalkozni. De van egy másik hobbim is, a kertészkedés. Szeretek gyümölcsfákkal és szőlővel foglalkozni. Mostanában egyre inkább érdekel ez a terület is. Ráadásul a restaurálás nem éppen a legegészségesebb munka: rengeteg por kerül az ember szervezetébe csiszoláskor, bár használok maszkot. Viszont a vegyszerek ellen – amelyekkel a bútorokat lemosom és kezelem – nem véd a maszk.
– Tanítványai nincsenek?
– Próbálkoztam már fiatalokat betanítani, de valami mindig hiányzott. Ez egy olyan munka, melyhez nem elég a kézügyesség, a tehetség, sok kitartást és kreativitást is igényel.
– Kívánom, hogy a Jó Isten adjon önnek egészséget és erőt családjához, munkájához! Köszönöm a beszélgetést!