Képmutatással a képmutatók között
Nagypéntek. Nem olyan, mint amit megszoktunk. Már évek óta nem olyan. Pedig a lényegnek nem kéne változnia. Ezzel lehet a baj. Nem látjuk, nem érezzük a lényeget.
Nagypéntek. Latyakban tocsogunk, havat lapátolunk. Gyerekként néztük, ahogy meszelték a házfalat. Takarítgattuk a portát, ahogy tőlünk tellett. Szamócalevelet szedtünk, harisnyaanyagot kerestünk, amibe a hagymahéjba szánt tojásokat rakosgathattuk. Gyönyörködtünk a virágzó fákban, a csicsergő madarakban. Mélyen beszívtuk a tavaszillatot. Mégsem sejtettük, fogalmunk sem volt arról, hogy milyen kegyelmi időszakot élünk meg épp, hogy mennyire jó nekünk. Csak néztünk értetlenül nagymamánk könnyekkel telt szemébe, és nem értettük, miért szenved Krisztus kereszthalála miatt. „Hiszen tudjuk a végét, úgyis feltámad!”
Nagypéntek. Ma nem szabad húst enni. Nem lett volna szabad. Vasárnap kellene templomba menni. Hétfőn ugye a locsolók… Milyen locsolók? A kovid elkezdte koptatni a faluhelyen még élő szokásokat, a háború pedig végképp szétszalajtotta a locsolkodókat, meghiúsította a pacsuliillatot. Szóval akkor hétfőn templom. Vagyis… Ha egyébként nem járok, akkor most miért menjek? Képmutatás. Képmutatással a képmutatók között. Maradok inkább a takaró alatt.
Nagypéntek. Megkopott a verselés is. A gyerekek kívánságlistát nyújtanak át a szüleiknek. Megüzenik, hogy milyen ajándékokat tojjon a húsvéti nyúl.
Nagypéntek. Kedd óta özönlenek a húsvéti köszöntők. (Mások nem dolgozzák végig a hetet?) A legtöbbet olvasatlanul törlöm. Ideje lenne tárhelyet vásárolni. Karácsonyi énekek uralják a dallamtapadásaim egét.
Pallagi Marianna