Megmentő fehér tankon

Az internetes fórumokon egyre népszerűbb az erős kéz politikája. A jelenség okait, egy esetleges ukrajnai katonai puccs esélyeit latolgatja a Dzerkalo tizsnya hetilapban megjelent írásában Szerhij Rahmanyin. Az alábbiakban néhány részletet közlünk a terjedelmes elemzésből.

„Rosszak az utak? A tankok ezen is végigmennek! Építeni azután fogjuk őket, hogy senki sem maradt, aki szétlopkodná a költségvetést…”

„Most villámgyorsan dönteni kellene a klasszikus latin-amerikai junta és a »Valkűr« hadművelet között, hogy megmenthessük azt, ami Ukrajnából megmaradt a jelenlegi »menedzserek« mellett…”

(…)

„…Talán elég volt már alázatosan hallgatni a katonáknak, és szervezni kellene egy katonai puccsot?

(…)

Bizonyára rájöttek, hogy a fenti idézetek a honi internetes fórumok posztjairól valók. Elhatároztam, hogy érdeklődni fogok az iránt, mennyire elterjedt a menő felhasználók körében a „tisztító fegyveres puccs” gondolata. Kiderült, hogy nagyon is. (…)

Az erős kéz gépfegyvert markol

A tézis népszerűségét közvetve a különféle közvélemény-kutatások eredményei is alátámasztják. Érthető módon egyetlen közvélemény-kutató cég sem kockáztatja meg, hogy nyíltan rákérdezzen a válaszadóknál, vajon készek-e virágot dobálni a Bankovajára tartó tankokra. De csak elvétve kerül a kérdőívekre olyan kérdés is, amely az úgynevezett „kemény kéz” politikájához való viszonyulást firtatná. Rég nem találkoztam friss adatokkal az adott témára vonatkozóan. Ami nem csoda, a lakosság véleményét erre vonatkozóan rendszerint az elnökválasztások előtt firtatják. A „Közvélemény – Ukrajna” és a Research & Branding Group 2009-ben tett így legutóbb. A kutatások eredményeitől elszörnyedtek a liberális beállítottságú polgárok. A „Közvélemény – Ukrajna” adatai szerint több mint 70 százalék támogatta azt a vélekedést, hogy „csak egy erős vezető képes kemény kézzel rendet teremteni és elrendezni a dolgokat az országban”. A Research & Branding Group által végzett szondázás ennél is konzervatívabb hangulatokra derített fényt: a megkérdezettek közel nyolcvan százaléka értett egyet azzal, hogy Ukrajnának „kemény kézre” van szüksége. Ugyanakkor a polgárok 36 százaléka késznek mutatkozott feláldozni polgári szabadságjogait a stabilizáció érdekében.

Kétségtelen, hogy „kemény kézen” nemcsak Hitlert, Sztálint, Pinochetet vagy Francót érthetjük, hanem mondjuk de Gaulle-t, Thatchert, Franklin Rooseveltet, esetleg Indira Ghandit is. Ugyanakkor a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet által (…) nemrég elvégzett felmérés további adalékokkal szolgál az elmélkedéshez. (…) Az ukrán polgárok 34 százaléka bölcs államférfinak tartja Sztálint, aki hatalmassá és virágzóvá tette országát, s 15 százalékuk szeretne egy ilyen vezér alatt élni. Végül 27 százalékuk meg van győződve arról, hogy népünk sosem lesz képes boldogulni egy olyan vezér nélkül, mint amilyen Sztálin, aki eljön, és rendet teremt.

A „nép erőszakos megszabadításával”, a „büntetőintézkedésekkel való rendteremtéssel”, a „törvényesség erővel való kikényszerítésével” kapcsolatos tézisek igen népszerűek és nem véletlenül vonzóak. A hasonló megoldás látszólagos egyszerűségével veszi le a lábáról az embert, aki azt feltételezi, hogy a problémát megoldják helyette. Viszont valamiért mint kártékonyat elhessegeti azt a gondolatot, hogy többek között neki magának is meg kell majd fizetnie ennek a megoldásnak az árát.

Némelyik szemfüles szakértő rámutat egy figyelemreméltó részletre: míg korábban a csodálatos megmentő az egyszemélyi diktátor alakjával társult, addig az utóbbi időben (legalábbis a webes vitákban) mind gyakrabban apellálnak a kollektív katonai bölcsességre. A törvénytisztelő szociológusok félnek fennhangon kiejteni a junta szót, a büntetlen anonim felhasználók viszont irigylésre méltó élvezettel forgatják azt. Úgy tűnik, a nyárspolgár kiábrándult a potenciális magányos messiásokból. Nem fehér lovon várja az eljövendő megmentőt, hanem fehér tankon. Lehet vitázni arról, mennyire népszerű a „felszabadító junta” eszméje, de kétségtelen, hogy máris meglehetősen népszerű.

Mitől?

A polgárok jelentős része nem elégedett azzal, ami az országban történik, ugyanakkor a többség nemigen hisz abban, hogy a jelenlegi politikusok képesek lennének változtatni a dolgok állásán. Honfitársaink közül a saját erejükben is csak kevesen hisznek. Ennélfogva, az elégedetlenek egy bizonyos (felteszem, meglehetősen nagy) része számára az egyetlen alternatívának a katonák tűnnek.

Az okok nyilvánvalók. Ők erőt képviselnek, fegyelmezettek, határozottak (ugyan hogyan másként kellene festenie a váll-laposoknak az átlagember szemszögéből?). Teljességgel elképzelhető, hogy e véleményekre hatással vannak az afféle elképzelések, miszerint a tiszteket elsősorban a becsület és a kötelességtudat jellemzi; hogy olyan szociális csoport, amely eleve hazafias beállítottságú. Vannak, akik hajlamosak a hadsereget a legkevésbé korrumpált állami intézménynek tekinteni.

Sokan gyanítják, hogy az efféle nézetek sokkal inkább archaikusak, semmint realisztikusak. De úgy akarózik hinni valakiben, támaszkodni valakire! Mulatságos dolog: bárkit kérdezel, senki sem akarja katonának adni a fiát, a legtöbben erősen kételkednek a honi hadsereg harcképességében. (…) Ugyanakkor a hadsereg iránti bizalom meglehetősen magas maradt. (…)

Kiábrándulva mindenből és mindenkiből a nyárspolgár tudat alatt reméli, hogy ha a külső ellenségektől nem is védi meg a puskás ember, legalább a belsőktől, a mohó vezetőktől, szószátyár politikusoktól, telhetetlen oligarcháktól, megvásárolható bíróktól, enyves kezű hivatalnokoktól, tehetetlen irányítóktól megszabadítja. Jött, látott, agyonlőtt…

Képesek-e a mi katonáink megfelelni ezeknek az elvárásoknak? Aligha. Szerencsére. (…)

Mikor történnek katonai puccsok?

Az efféle forgatókönyvnek rendszerint több feltétele van.

Először. A társadalmi bizalom alacsony szintje általában az elitek s konkrétan a hatalom iránt; az államigazgatási rendszer ellehetetlenülése; az összeesküvés elleni hatékony mechanizmusok, és a hatalomra törőkkel szembeni védelem hiánya. (…)

Másodszor. Éles társadalmi-gazdasági problémák sokasága az országban. (…)

Harmadik feltétel: a demokratikus intézmények gyengesége és a polgári társadalom fejletlensége. (…)

Negyedszer. A katonák leggyakrabban ott kerülnek a politikai harc frontvonalára, ahol jelentéktelen az államiság hagyománya, a tömegekben pedig a paternalista hangulatok dominálnak. (…)

Ötödször. A katonák előtérbe kerülését gyakran valamilyen valós vagy kitalált össznemzeti fenyegetés stimulálja. Valamint az, hogy a lakosság kész elhinni: éppen a katonák (és csakis a katonák) képesek elhárítani vagy legalábbis mérsékelni ezt a fenyegetést. (…)

Hatodszor. Fontos szerepet játszik a hadsereg képviselte erő és tekintély. (…)

Hetedszer. A lázadás ihletőinek és szervezőinek aktív katonáknak kell lenniük, méghozzá lehetőleg magas rangúaknak.

Az orosz nyom

Alaptalanoknak tűnnek az afféle beszédek, miszerint a fő kirobbantani, akkor aztán a nép is felkel, a hadsereg is támogatni fog. A szomszédos Oroszország rengeteg példát szolgáltatott ezzel kapcsolatban. 1991-ben a hadsereg nem annyira Jelcint támogatta, mint inkább megtagadta a puccsisták támogatását. 1993-ban a hadsereg nem állt az ellenzék oldalára, bár soraikban ott volt az afganisztáni hős Ruckoj és Acsalov, a légidesszantos egységek volt parancsnoka, aki meglehetősen nagy tekintéllyel bírt katonai körökben. Ugyanakkor a hadsereg mindenféleképpen igyekezett kivonni magát a ’93-as zendülés elfojtásából is, s Jelcin fő támaszai a kritikus pillanatban az FSZB, a Belügyminisztérium, a belügyi csapatok, a Központi Felderítési Főosztály egységei voltak, s nem a reguláris katonai egységek. (…)

A nemzetközi tapasztalat és az ukrán út

Ukrajna nem Oroszország. De éppen ezért az orosz gyakorlatnak kétségeket kellene ébresztenie a honi teoretikusokban. Oroszországban az ottani erőkultusszal, az ennek megfelelő hagyományokkal, a rengeteg tényleges harci tapasztalattal rendelkező emberrel, a többé vagy kevésbé tekintélyes váll-lapos emberek egész rétegével a katonai puccs gondolata nem vált valósággá. (…)

Korábban, különösen a posztkoloniális térségekben a lakosság feltétel nélkül hitt a katonákban, mint egy összetartó, hazafias, felvilágosult rétegben, tudat alatt tiszteletet érezve azok iránt, akik a felvilágosult országokban szereztek műveltséget. Zia-ul-Hak, a sikeres puccsista mondta: „Ahhoz, hogy politikai súlyra tegyünk szert Pakisztánban, egyáltalán nem muszáj politikusnak lenni. Elég tábornoknak lenni”.

Napjainkban ez már nem elegendő. Még a mintaszerűen hősies Oroszországban sem. Még kevésbé Ukrajnában. Ahol a tábornokok ugyanolyan állami hivatalnokok, mint az összes többi (minden ebből fakadó következménnyel együtt), és a tábornoki tiltakozás végső megnyilvánulása az elnök-főparancsnokhoz írt episztoláris üzenet, mely a vezér bölcsességének és gondoskodásának magasztalásával kezdődik. Ahol az értelmes tisztek többsége már rég külföldre szökött, nem látva perspektívát abban a struktúrában, amely, úgy tűnik, végérvényesen az alantas kereskedelmi kótyavetye objektumává vált. Ahol megölték a katonáskodás régi hagyományait anélkül, hogy újakat teremtettek volna. Ahol a fegyelem nem a tekintélyen alapul. Ahol a hadnagyok a túlélésért küzdenek. Ahol a besorozott közlegények nem találják a helyüket. Ahol a vezénylő őrmesterek nem mindig készek megvallani, hogy balekoknak bizonyultak, amikor megbíztak az államban.

Számos esetben nemes szándékok vezették azokat a váll-lapos embereket, akik rászánták magukat az államcsínyre. A politológusok például azt állítják, hogy a katonák hatalomra kerülése Indonéziában és Tajvanon lehetővé tette a korrumpált polgári elit leváltását, s nemzeti irányultságúbbá vált a politika. Önök meg tudnának nevezni tábornokokat, akik a korrupció kiirtásáról ábrándoznának, s képesek is lennének véghez vinni ezt? (…)

Egyébként van-e mitől félnünk? Informálisan kikérdeztem egy sor, különböző erőket képviselő ismerős politikust. Megkérdeztem: hisznek-e az államcsínyben? Egybehangzó válaszaik nem leptek meg: nincsenek vezérek, nincsenek agyak, nincsenek eszközök, nincs választói támogatottság. (…)

A válaszok kvintesszenciája:

– a tankok nem indulnak el;

– a katonák szétszaladnak;

– a tisztek nem készülnek el;

– a tábornokok rohannak majd feladni egymást az első titkos találkozó után.

Nem vagyok katonai szakértő, de a rendelkezésre álló információk alapján megkockáztatom a következtetést: ez a hadsereg nem jelent fenyegetést a hatalomra nézve. Ha másért nem is, azért mindenképpen, mert a katonák nem készek meghalni és gyilkolni, ami elengedhetetlen feltétele a puccsnak. Elképzelhető, hogy a fegyverhasználatra sem készek.