Kopogtató: lelki terhek
El kell ismernünk, és ki kell mondanunk: nehéz döntést hoztunk, amikor elhatároztuk, hogy maradunk Kárpátalján (és itt szeretném hangsúlyozni, hogy elvándorolni sem egyszerű). Megterhelő testileg-lelkileg. Nem látjuk a háború végét. Egyre több a halottunk, és egyre többen mennek el az országból, talán végleg. Mert valóban nehéz maradni, élni a bizonytalanságban.
Nem könnyű erről írni sem. Hónapok óta próbálom összeszedni a gondolataimat egy véleménycikk erejéig, és nem ment. Megbénít a konstans kilátástalanság. Rám így hat a háború.
És, amint látjuk, valakire úgy, hogy felfokozza a benne lévő sérelmeket.
„Lenéztek egész életemben. Osztálytársak, tanárok, mindenki ellenem volt. De ezt nem hagyom annyiban!”
A fenti sorok, sajnos, nem egy amerikai drámában hangoztak el. Ezek a szomorú mondatok fenyegetéssel folytatódtak:
„10 bombát helyeztem el Kárpátalja iskoláiban. A robbantás 10.30-kor következik be. Azt akarom, hogy minél több ember meghaljon.”
Akár tragédia is bekövetkezhetett volna. Ezer család is gyászolhatna Kárpátalján ma.
Eltűnődtem, hány éves lehetett a levélíró. Tegyük fel, velem egykorú. 5 évvel ezelőtt érettségiztem, mégis úgy tűnik, mintha legalább 10 éve lett volna. Őszintén elmondom, a középiskola elszaladt az általános iskolához képest. Általános iskolásként a bántásból nekem is kijutott, de az évek alatt sikerült feldolgozni. (Megjegyzem: nem volt könnyű meló.) De térjünk vissza az elkövetőnkre, akiben – tegyük fel – 5 éve forrtak az indulatok. Legalább 5 éve e körül forognak a gondolatai. Düh és harag van benne a világgal szemben.
„A nap le ne menjen a ti haragotokon”
– írja a Biblia. Valójában ez nem arról szól, hogy nem illik haragudni, hanem arról, hogy ne emésszük magunkat. Találó szókapcsolat: emészteni magunkat. Mert a harag meg tudja enni a lelkünket, sőt, a testünket is idővel. És 2023-ban egy átlag kárpátaljainak is megvan minden oka a dühre és a haragra.
És most essék szó a mi rossz problémamegoldási szokásainkról. Mert miket is mondunk, ha a másik elmondja, mi a baja?
„Ne legyél már ilyen érzékeny!”
„Te is már ilyen depressziós vagy?”
„Ne sajnáltasd már magad!”
„Másnak is nehéz!”
Kicsiny mondatok, amik csak nehezítik egy-egy zsákkal a lelki hátizsákot. Pedig arról a táskáról lefelé kellene dobálni a terheket, nem ráaggatni.
És hogy álljanak a fenti „rossz mondatok” ellenére azok a mondatok, amelyek gyógyítóak lehetnek:
„Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett szenvedned.”
„Sajnálom, hogy emiatt most is szenvedsz.”
„Jó, hogy el tudtad mondani, ami fáj.”
„Nem vagy egyedül.”
Tudni kell elengedni, megbocsátani. Nem a másikért, önmagunk békéjéért. De ahhoz, hogy el tudjuk engedni, ki kell beszélni, engedni kell, hogy a felszínre jöjjön mindaz, ami bennünk van. Ne gyűjtsük a lelki terheket, mert egy napon ránk omlik hegyként, és nem kelünk fel alóla.
Kanyarodjunk vissza a bombákkal fenyegetőző levélíróra.
Valójában ez az ember fél, dühös, és rengeteg harag van benne. Lélekben még mindig abban a tanteremben ül, amelyikben bántották. Bárki is legyen, sajnálom, hogy nincs kivel megbeszélnie a bajait, nincs, aki elé letegye a lelki terheit. Mert a harag és düh táplálta fájdalom nem bombaként robban, hanem lassan maró savként öli meg az embert.
Félreértés ne essék: tettéért elítélem, mert több ezer gyerek és felnőtt életével játszadozott, még ha csak – szerencsére – elméleti síkon is. Remélem, mielőbb megtalálják az illetőt, és a jogi felelősségre vonás után szakember kezébe kerül.
Szabó Kata
Nincs egyedül a bajban! Amennyiben úgy érzi, Ön, vagy hozzátartozója segítségre szorul, keresse a Kárpátaljai Lelki Elsősegély Telefonszolgálatot a +380956008005 vagy a +380976008005 telefonszámokon.