Szeretnék itt hagyni egy darabkát magamból… – Interjú Jurij Selevickij festőművésszel
A közelmúltban Iváncsó András, Kopriva Attila, Micska Zoltán és Selevickij Jurij munkácsi festőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán (II.RF KMF). Ennek kapcsán kérdeztük Jurij Selevickijt művészetről, életszemléletről, tervekről.
– Mikor kezdett érdeklődni a festészet iránt?
– Valójában gyerekkorom óta érdekelt. Elkezdtem rajzolni, és szép lassan jött minden magától… Úgy alakult az életem, hogy azon a területen dolgozhatok, amelyet szeretek, és ezért rendkívül boldog embernek tartom magam.
– Mikor döntötte el, hogy festő lesz?
– Középiskolás koromban az iskolával párhuzamosan egy művészeti iskolába is jártam. Már akkor is csak a művészet útján tudtam magam elképzelni. Ez tetszett a legjobban. Képes
– Mely művészeti irányvonal áll Önhöz a legközelebb?
– A kezdetektől lenyűgöztek az impresszionisták. Mindig érdekelt a szín. Arra törekszem, hogy minél színesebben dolgozzam, még akkor is, amikor a munka inkább absztrakt irányvonalú.
– Mely témákat választja leggyakrabban, legszívesebben?
– Egy-egy alkotótáborban dolgozva, rátalálva egy-egy kompozícióra, a természetet vagy épp az építészetet szemlélve, vagy valamilyen portré rajzolása közben előjönnek az elképzelések, ideák, melyekből sorozatok lesznek – egy tematikára gondolatban egy teljes munkaszéria alakul ki. Azaz egész életünkben nem egyetlen téma foglalkoztat, nem egyetlen táj. Nemrég egy romániai alkotótáborban voltunk, ahol magukkal ragadtak a templomaik, a régiek és a mostaniak egyaránt, ezért most szakrális tematikán dolgozom. Valami olyat szeretnék alkotni, aminek van tartalma, és nem csupán lemásol valamit.
– Hogyan látja a művészet helyzetét Kárpátalján?
– Már az Osztrák-Magyar Monarchia idejétől kezdve nagyon sok tehetséges ember származik Kárpátaljáról: Beregszászból, a Huszti járásból, Munkácsról, Ungvárról… Ez a vidék rendkívül gazdag művészekben. Talán azért, mert Kárpátalján sok nemzetiség él hosszú ideje barátságban együtt, soha nem voltak etnikai konfliktusok, és talán ez a keveredése a kultúráknak, és talán a genetikai keveredés is, szüli ezt a sok tehetséges embert. Úgy 
– Én is reménykedem ebben. Van példaképe?
– Azt hiszem, Erdélyi Bélát tartom példaképemnek. Ő a mi festészetünknek a legkiemelkedőbb alakja, rendkívül művelt és rendkívül lelki ember. Csak törekedni tudunk az ő szintjének elérésére.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Ó, a terveim grandiózusok!… Dolgozni szeretnék továbbra is, és itt hagyni egy darabkát magamból, hogy az emberek – talán száz év múlva – emlékezzenek rám. Lehet, hogy csak 
– Reméljük, így lesz! Mit üzenne, tanácsolna a fiatal nemzedéknek?
– Elsősorban azt kívánom, hogy találják meg önmagukat az életben, hogy ne fussanak a pénz után. Ahhoz, hogy valaki bankár, vállalkozó legyen, szintén egyfajta tehetség szükséges. Minden embernek megvan a saját talentuma, és minden embernek megvan az elhívása az életben. Azt kívánom, találják meg saját elhívásukat, küldetésüket abban a szférában, amely a leginkább tetszik nekik. Mert ha valami olyasmit csinálsz, amit nem szeretsz, amit nehézkesen végzel, akkor nem tudod magad teljesen átadni neki, és nem éred el azt a sikert, amelyet szeretnél. Ezért a legnagyobb kívánság: megtalálni önmagad az életben, és határozottan indulni a célod felé.
– Kívánom, hogy Ön is elérje a céljait! Köszönöm szépen az interjút!
– Köszönöm szépen!
