Bányai Kornél: Kenyérország

Kőteknőjéban fütyülve gyúr a sors, rendjén elvégzi dolgát,
kemény tenyerén sikoltozunk, egymásba omlunk, tapadunk
s nem tudjuk honnét jöttünk, milyen tájak ringattak, hegyek
lankái vagy üres mezők s milyen volt arcunk régen:
pufók, aszott, piros vagy halovány?

Mégis egy földet ettünk s egy égből ittuk csöppjeit
a duzzasztó vizeknek, egy szél nyerített, egy vihar bőgését
hallgattuk összebújva parazsas pipaccsal, kalászaink között
árván bújdosó búzavirággal és mindenütt egy jaj volt utolsó
hullásunk síró gyökerünk fölé.

És aztán hajrá! örvénylő vasak koptattak, zümmögő hengerek
irtózatos búgásban meztelen vadul rángattak erre-arra,
zsákokba varrtak, morzsoltak, tiportak, összetörtek
s lettünk új por, embert tápláló fehér húmusz, melyben
minden külön ízünk egy ízbe hullt.

S most gyúr, dagaszt a sors, kőteknőjébe fütyülve mártja öklét,
kemény tenyerén sikoltozunk, egymásba omlunk, tapadunk,
együtt növünk magosba, odvas kemencék izzó szája vár
s morzsolva, zúzva és tisztán kiégve így lesz belőlünk
ízes kenyér világ dús asztalán.

Forrás: Nyugat 1926/6