Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: gyermekmentő

Mi késztet arra valakit, hogy munkaidőben és azon túl beteg gyermekek kezeltetéséhez és gyógyíttatásához keressen támogatókat, gyűjtsön adományokat?
Van, akit a nélkülözésekkel teli gyermekkor, másokat a szociális érzékenység vagy éppen a vallási érzület indít erre. Ismerjük meg Cilyó Sándort, akiben jelen van mindez a motiváció s valami ennél is több.

– Mesélj a gyermekkorodról!

– Beregszászban születtem, itt nőttem fel. Nem volt egyszerű gyermekkorom. Hároméves voltam, amikor édesanyám meghalt. Azután édesapám nevelt egy évig, majd a nagyszüleimmel egy udvaron lakó családi barátunk, Kluka István vette át a gondozásom. Három éven át vele éltem, amikor ő elhunyt, a nagyszüleim gondozása alá kerültem. Sajnos nekik alkoholproblémáik voltak, emiatt nem tudták megadni nekem azt a törődést, melyet egy gyermek igényelt volna, hamar fel kellett nőnöm. Később, felnőttként hiába próbáltam segíteni nekik a szenvedélybetegségből kilábalni, nem sikerült. Azóta mindketten meghaltak.

– Vannak rokonaid?

– Édesapám él, többször is megnősült, s a házasságaiból születtek féltestvéreim. Sajnos ők is nehéz körülmények között élnek. Igyekszem látogatni őket és törődni velük.

– Hová jártál iskolába?

– Itt tanultam Beregszászban a Kossuth középiskolában. Aztán érettségi után kitanultam a szobafestő szakmát. Egy ideig gyakoroltam is ezt a mesterséget.

pasytornzicki.niki
A négyéves Pásztornyicki Nikolettával

– Azután mivel foglalkoztál?

– Már igen fiatalon elkezdett foglalkoztatni az élet értelmének keresése. Láttam az emberek lelki és testi nyomorát, szerettem volna segíteni rajtuk. Először úgy gondoltam, hogy ezt leginkább lelkészként lehet megtenni. Ezért jelentkeztem a váci római katolikus szemináriumba. De egy év után rá kellett jönnöm, hogy nincsenek meg a tanulásbeli alapjaim, hogy elvégezzem a szemináriumot, így visszajöttem Kárpátaljára.

– Mivel foglalkoztál a hazatérted után?

–Nem akartam, hogy elvigyenek katonának, ugyanis az akkor már egyedül élő nagymamámat nem szerettem volna magára hagyni.
Először egy mobiltelefonokkal kereskedő üzletben dolgoztam, aztán az egyik beregszászi gyárban. Tulajdonképpen itt kezdtem el először beteg gyermekeknek segítséget szerezni. Két évvel ezelőtt hallottam az ungvári járásban, Horlyón (Hudlove) élő gerincvelő-rendellenességgel született Himinec Valikáról, aki akkoriban négyéves volt. Olyan műtétekre volt szüksége, amelyeket minél hamarabb el kellett végezni, hogy ne maradjon végleg ágyban fekvő.

– Volt bármilyen tapasztalatod a megfelelő támogatás megszerzéséhez?

– Azelőtt még soha nem foglalkoztam ilyesmivel, de belső indíttatást éreztem, hogy segítsek ezen a kislányon. Úgy éreztem, hogy van elég erőm és tehetségem ennek a feladatnak az elvégzéséhez.
Az első ilyen jellegű tevékenységem teljes egészében baráti és szívességi alapon működött. Így nyomtatták és terjesztették a plakátokat a barátaim és az ismerőseim, akik mellém álltak ebben az ügyben. Aztán az interneten is közzétettem a segítségkérő felhívást.

himinec.valeria
A Himinec családdal

– Milyen eredményt értél el?

– Rövid idő alatt kétmillió forint gyűlt össze, amely elegendő volt Valika debreceni műtétjére és az utókezelésre. Most hatéves a kislány, és iskolába jár. Időről időre meglátogatom őket, ahogy a többi beteg gyermeket is, akikkel kapcsolatba kerültem az elmúlt két évben.

– Hogyan nőtte ki szervezetté magát ez a tevékenység?

– Régi barátommal, Kurmay Sándorral, a Kezünkben a Jövő Alapítvány vezetőjével és társaival beszélgettünk arról, hogy hogyan is tudnánk szervezettebbé és hatékonyabbá tenni a gyermekek megsegítését.
Bárdos Péter javasolta, hogy válasszuk a Gyermekmentő Szolgálat nevet. Már csak a kárpátaljai jelzőt kellett elé tenni.

– Mindez két évvel ezelőtt történt. Milyen eredményeket tudtatok elérni ez alatt az idő alatt?

doboy– A szolgálat – hála az önkénteseknek és a segítőkész embereknek – jelentős sikereket ért el. Tizennyolc gyermek kivizsgáltatásában, műtétjében és kezeltetésében tudtunk segítséget nyújtani. Nem voltak könnyű esetek: szívműtét, hátgerincsérv, agydaganat és egyéb szörnyű betegség kínjai terhelik ezeket a gyerekeket.

– Hogyan éled meg a kudarcot?

– Számomra az a kudarc, ha nem tudunk segíteni, vagy ha elveszítünk egy gyermeket. Ilyen volt a nagybakosi Darócki Viktória, aki leukémiában szenvedett, és tavaly júniusban elveszítettük. Hiába a sok erőfeszítés, hiába kapta meg a kezeléseket, a szervezete feladta a küzdelmet. Ez olyan veszteség volt számomra is, amely nagyon megviselt, hiszen jól ismertem őt, sokszor találkoztunk.

– Mi ad erőt ehhez a szolgálathoz?

– Egyrészt a Jóistentől kapott hitem. A sikereket sem magaménak tekintem, hanem a Gondviselés ajándékának. Másrészt soha nem láttam még tisztább lényt, mint amilyen egy gyermek. Lelkületemben én is gyermeknek érzem magam. Erőt ad, ha sikerül egy gyermeket elindítani a gyógyulás útján. Igyekszem minél több gyermeknek segíteni, amennyire tőlem telik. Szívszorító esetekben nem tudok nemet mondani, azért dolgozom, hogy a beteg gyermek minden segítséget megkapjon a gyógyulásához. Úgy érzem, nekem ez a hivatásom.

– Mire vágysz?

– Saját családot és gyermekeket is szeretnék. Egy olyan feleségre vágyom, akinek ugyanúgy szívügye a munkám, mint nekem, akivel egy irányba tudunk nézni.

– Adja Isten, hogy valóra váljanak az álmaid, és addig is minél több segítséget tudj nyújtani a rászoruló gyermekeknek!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma