Csokonai Vitéz Mihály: A rózsa

Gyakran a setétes üregű barlangnak
Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
A lágy tapintású rózsák hajlékai,
Mellyeknek ha színét s kinyílását nézem,
Csudálkozásomat szűntelen tetézem.
A nyílás ideje amíg el nem haladt,
Kucorog a rózsa zőld boríték alatt,
Majd osztán levelit széjjelebb taszítja,
Gyenge bimbócskáit részekre hasítja,
S pirosló újjait onnan kimutatja,
Mellyel a kíváncsi szemet csalogatja.
Végtére kinyílván egészen kebele,
Kereken egymásra tekerűl levele,
Leveleit pedig olly szín palástolja,
Hogy azt a festő kéz hiába majmolja.
A hajnal is midőn ettől kőlcsönözött
Színnel ékeskedő köntösbe őltözött,
Illyen ruhájában feltetszik az égen,
Diadalmaskodik vénusi szépségen.
A gyenge orcáknak rózsaszín fedele
Forró szeretetet sok szívben nevele.
Maradj tehát festő pénzel minden mázza;
Mert e’ néked minden műved megalázza.