Sárközi György: Téli fohászkodás

Párák nedves ecsetje festi sürögve a tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat.
Ködben tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi a tél a nagy ablakokat.

Egyszerű lészen e templom, mely nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja Urát,
S kinek lelkén szétnyilik a szent szárnyként emelő hit
S fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.

Zsoltárt bár csak a csöpp, vacogó verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely didereg jeges út mentében meztelenül.

Áldom, Uram, hideged, mely megdermeszti a téli folyókat
S zuzmara sójával meghinti az erdők tar fejeit;
Áldom, Uram, fagyodat, szeledet, – de segítsd meg a jókat,
Érni tavaszt falaid közt, míg zöld fűz barkája virít.

Ó, szelíd isten, érd be ez együgyű, kurta imával,
Zengő orgonaszóra fagyos, zord most az idő, –
Majd ha fölenged a tél s a magasban husvét angyala szárnyal,
Egymásra mosolygunk, mint két hű szerető.

Forrás: Nyugat 1920/21-22. szám

Nyitókép: AI-illiusztráció