Finta Éva: Háború újra

Sehogy sem alszik bennem a lélek.
Sajkák jönnek, szél a vitorla
lenget arcunkba égi képet
sehogy sem alszik bennem a lélek.
Háború van égen és földön.
Tajtékoznak vulkáni mélyek
tengerbe vesznek, belefagynak
bugyborékol víz a tüzekben
száznyolcvan kilométerre tőlem lőnek
nem bakot, nem is őzet lőnek
megroggyannak a homlokzatok
kivert szemű ablakaikban
senki sem áll.
Háború van égen és földön
a csillagidő jóslata véres –
sehogy sem alszik bennem a lélek.
Asszonyok szülnek, férfiak ölnek
szülik az árvaságot egyre
öltöznek katonaköpenybe
csak az öregek értik: újra
Apokalipszis, mint már kétszer
egyazon évszázad során.
Megadóan ők lépegetnek
koszorús temetésre vágynak
és majd vissza, hazai földbe.
Háború van, már sokszor s újra
nem álmodom a szebb világot
pokolfajzatok játszadoznak
játszóterük a csatatér
kilakoltatott utca, város
kilakoltatott lelkük nélkül
fekszenek kint a márciusban
fiaik, mind-mind: idegen
mindenkinek a senkijei
arccal a földbe temetődnek
az anyaszülte egyfiúk
a testvérek, a sokból egyek
közös sorsban egymásra lesve
parancsszavak az altatók
parancsszavak a vekkerek.
Lőni kell önnön sebeikre
lőni kell önnön fajzatukra
lőni a rokonok húsába
hogy teremjenek majd a földek.
Háború van égen és földön
a csillagidő jóslata véres –
sehogy sem alszik bennem a lélek.

Forrás: V4 Költészeti Fesztivál Antológiája (2022), Szégyenpiac (2024)

Nyitókép: Facebook/synegubov.official