Múlt nélkül nincs jövőnk – Beszélgetés Őry Lászlóval, a KMKE elnökével

– Jóllehet Nyíregyházán születtem, tanultam, és jelenleg is ott élek feleségemmel és kislányunkkal, a gyökereim Debrecenhez kötnek. Az Őry család igazi középbirtokos gazdálkodó család volt Hajdú vármegyében, emellett a debreceni polgárság magját is alkották. Nemcsak a gazdálkodásból, de a közéletből, politikából is kivették részüket. Dédnagyapám a Független Kisgazdapárt Hajdú vármegyei elnöke volt, majd a vármegye és Debrecen főispánja, illetve részt vett az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájában.

Természetesen mindennek következménye lett a kommunista diktatúra idején. A családtól kártalanítás nélkül mindent elvettek (évszázadok alatt verejtékes munkával megszerzett ingó és ingatlan tulajdont, földeket…). Állandó zaklatások, megfigyelések, a család teljes tönkretétele zajlott. Ennek következtében a család szétesett, néhányan mentek, amerre boldogultak, néhányukat, mint nagyapámat, meg vittek. Én már Nyíregyházán születtem 1976-ban. A megfélemlítés akkora volt, hogy csak valamikor a rendszerváltás után hallottam először édesapám és nagymamám beszélgetéseiből a család történetét.

Mindezt két dolog miatt mondtam el. Egyrészt azért, mert múltunk nélkül nincs jövőnk. Az én mai életem, a kialakult polgári értékrendem, a kulturális-művészeti területen végzett munkám – beleértve a kárpátaljai tevékenységemet is –, mind annak köszönhetően alakultak ki, hogy megismertem a múltamat, a gyökereimet. Nagy hatással volt rám családom múltja, dédnagyapám közéleti tevékenysége és az, ahogyan a meghurcoltatást, kisemmizést viselte. Mindez nagyban hozzájárult, hogy úgy döntsek, szeretnék én is parányi kis földi létem alatt maradandó dolgokat végezni, önzetlenül segíteni, jó dolgok mellé állni.

Minderre a 30-as éveim elejére értem meg, bár valószínűleg korábban is voltak bennem rejtve ilyen érzések. Például az 1990-es évek második felében önként jelentkeztem a sorkatonai szolgálatra, mert úgy gondoltam, hogy a haza szolgálata fontos. Az már más kérdés, hogy utána kicsit csalódtam az egészben, de azért jó volt az az egy év katonáskodás, sok mindent meg lehetett tanulni.

Az élet aztán egy újabb fegyveres testület felé sodort. A vám- és pénzügyőrségnél voltam tíz évig hivatásos vámtiszt. Sajnos parancsnokaim nem nézték jó szemmel civil munkámat a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületnél, így meghoztam egy nehéz, de, mint azóta kiderült, nagyon jó döntést. Otthagytam a biztost a bizonytalanért. 2009. december 31-én leszereltem, és azóta csak azzal foglalkozom, amivel mindig is szerettem volna. Hála Istennek, közben azért lett egy állandó munkahelyem is, ahol értékelik a civil munkámat.

A Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesület vezetése mellett énmagam is megtaláltam a kultúra területének azt a szegmensét, ahol „alkothatok” valamit. Ez pedig az írás. Elsősorban történelmi témákban, könyv és emlékalbumok formájában (Magyarként élni és meghalni, Báró Perényi Zsigmond élete és mártírhalála, Aradi Vértanúk, Aranycsapat...), valamint újságcikkek: riportok (pl: Grosics Gyulával, Buzánszky Jenővel, Wittner Máriával, Dózsa Lászlóval, Bayer Zsolttal) vagy konkrét témák (Munkácsy Mihály, Magyar Polgár I.-II., Gróf Széchenyi István…) formájában. Nagyon büszke vagyok arra, hogy három éve tagja lettem a Magyar Újságírók Közösségének.

– Az egyesület megalakítását még 2006 őszén határoztuk el Munkácson, két kiváló ember tanácsára, akik mellesleg sógorok is. Az egyik dr. Kopriva Attila munkácsi festőművész, a Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskola festőművészeti tanszékvezetője, valamint Csorba István Kadosa kisvárdai festőművész, a Magyar Kultúra Lovagja. Ez a két, nagyon komoly kulturális-művészeti múlttal rendelkező ember azt mondta akkor, legyek én az elnöke a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületnek, mert ők művészek, viszont ha én összefogom, szervezem az egyesület életét, tevékenységét, akkor talán lehet jövője is egy ilyen szervezetnek. Úgy gondolom, hogy megszolgáltam ezt a bizalmat, amire a legjobb bizonyíték, hogy az egyesület immár lassan nyolc éve létezik, és működik. Lassan, de biztosan haladtunk előre, és ma már elmondható, hogy országosan és a határokon túl is ismerik, és elismerik a szervezetet. A kérdésre tehát a konkrét válasz, hogy a kezdetek óta elnöke vagyok a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületnek.

– Céljaink és feladataink között szerepel a magyar kultúra és művészet megőrzése, értékeinek minél szélesebb körben történő megismertetése, kulturális örökségvédelem elsősorban a képzőművészet segítségével Magyarországon és Kárpátalján. Továbbá a kortárs képzőművészet segítése, értékeinek a bemutatása. Határokon átívelő művészeti és kulturális kapcsolatok, közte a magyar-ukrán határon átnyúló művészeti, kulturális együttműködés erősítése. A magyar kultúra, valamint a magyar és a kárpátaljai kortárs művészet megismertetése és népszerűsítése az Európai Unióban. Esélyegyenlőség biztosítása hátrányos helyzetű művészek és a művészet iránt érdeklődő hátrányos helyzetű gyermekek segítése.

– Nemrégen olvastam valamelyik történelmi folyóiratban, hogy a magyar képzőművészeti alkotások jelentős része határon túli területeken található: templomok, kastélyok, paloták, szobrok, freskók és remek festmények. Amellett, hogy egy nép által évszázadok alatt létrehozott kincsek egy tragikus történelmi pillanatban idegen kézbe kerültek, az utódállamokban rekedt magyarok új művésznemzedékeket neveltek fel, és tovább gyarapították alkotásaikkal a művészet világát. Ilyen a kárpátaljai festőiskola, a kárpátaljai festészet is. Túlzás nélkül állítom, hogy a világon egyedülálló. Ha rajtam múlna, a világörökség részévé tenném. Nemcsak az egyedi színvilágra, technikákra gondolok. Van az a mondás, hogy ha meg akarod ismerni egy másik nép kultúráját, akkor menj el közéjük, ismerd meg őket, szokásaikat közelebbről. Nekem erről az jut eszembe, hogy ha valaki meg akarja ismerni a kárpátaljai festészetet, képzőművészetet, az ne csak egy kiállításon tegye azt, hanem jöjjön el ide, Kárpátaljára. Vegye fel a hátizsákot, és menjen el ezekkel az emberekkel a hegyekbe, a folyópartokra, a tisztásokra, a munkácsi vár tövébe, és figyelje őket munka közben, vagy jöjjön el egy rahói alkotótáborba, és este egy jófajta pálinka mellett beszélgessen a művészekkel, legyen az kárpátaljai magyar, ukrán, ruszin vagy hucul képzőművész. Mert ma már ők így, együtt a kárpátaljai képzőművészet, és ez így jó. Ez Kárpátalja turisztikai vonzereje is lehetne, mert még egyszer hangsúlyozom, hogy egyedülálló a világon, ha pedig az ember belekóstol, többé nem akar leszokni róla. Csodálatos, egyedi, páratlan. A kárpátaljai képzőművészet és a kárpátaljai képzőművészek is. Határozott célunk a minél több helyen megismertetni a világon a jövőben ezt a csodát.

– Az átköltözés minden embert másképpen érint. Én is ismerek néhány áttelepült kárpátaljai művészt. A többségük örökre kárpátaljai marad. Legjobb példa erre a legutóbbi beregszászi Kádas Katalin-kiállítás. A művésznő 1997-ben települt át Magyarországra, de őmaga sosem felejti el, honnan jött. Ezért is ajánlotta fel életművének 20 jelentős alkotását a Pro Cultura Subcarpathica szervezetnek, mert belül érezte, hogy ezzel tartozik Beregszásznak, Kárpátaljának. Amiről beszéltem is az elején. Múltunk nélkül nincsen jövőnk. Igenis ragaszkodni kell a gyökerekhez, hogy ne fújjon a szél minket erre is, arra is. A kárpátaljai áttelepült emberek, művészek többsége is így van ezzel, és ragaszkodik kárpátaljai gyökereihez.

A művészetüket pedig – az én meglátásom szerint – nem befolyásolta az áttelepülés. Az igazi művész így is, úgy is alkot, hol jobbat, hol rosszabbat. Ha őket kérdezzük, úgyis mindig elégedetlenek aktuális munkájukkal. Ezt tapasztalatból mondom. Az alkotásával elégedett képzőművésszel én még nem találkoztam. De ez így van jól.