Beszélgetés Debreceni Mihály szerkesztő-riporterrel

A vetítést követően Debreceni Mihállyal, a film narrátor-riporterével az alkotásról beszélgettünk.

– Tavaly nyáron lehetőségünk volt elutazni a Don-kanyarba. Ott született az ötlet, hogy mivel 2013. január 12-én a doni áttörés hetvenedik évfordulója lesz, készítsünk egy dokumentumfilmet a tragédiáról. Szerencsénkre és segítségünkre a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) támogatott minket anyagilag, így el tudtuk kezdeni a forgatást Kele Andor operatőrrel, Hatos Gyula szerkesztővel, forgatókönyvíróval, Litauszki János rendezővel.

Nekem egyszerű dolgom volt, mivel a Szovjetunióban nőttem fel, az orosz nyelvet jól beszélem, és az orosz mentalitást is jól ismerem. Voronyezsben és környékén utunkat Szergej Filonyenko hadtörténész, a Voronyezsi Agrártudományi Egyetem rektorhelyettese segítette, akinek épp akkor jelent meg a bátyjával közösen írt könyve a doni tragédiáról. Eljutottunk az áttörés helyszíneire, Urivba, Sztorozsevoje faluba, Scsucsjéba, ahol 1942 őszétől 1943. január 12-ig hatalmas harcok folytak. Számomra óriási élmény volt, mert bár hallottunk, tanultunk, olvastunk az ott történtekről, de teljesen más személyesen látni azt a vidéket. A legmegdöbbentőbb a Rudkinoi Magyar Katonai Temető volt számomra, ahol több tízezer magyar honvéd és munkaszolgálatos neve van kőtáblákba vésve. Az ember hátán a hideg futkos, amikor látja, hogy 21-22 éves fiatalemberek vesztették életüket messze a hazájuktól.

– A film elkészítésében nagyon sokat segített a Budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, az MTVA, illetve számos történész, akik meg is szólaltak a filmben, mint például Szakály Sándor, Kovács Vilmos, Szabó Péter, B. Stenge Csaba, Bonhart Attila, Stark Tamás, Számvéber Norbert, Maruzs Roland, valamint Igor Karejev, Sztorozsevoje polgármestere, Alla Burljajeva tanárnő, Nyikolaj Jurij Kardosov újságíró. A helyi lakosság körében sem tapasztaltunk ellenérzéseket velünk szembe, sőt nagyon segítőkészek voltak. A Szovjetunió széteséséig az érdeklődő magyaroknak, németeknek nyilván voltak negatív tapasztalataik, de mára megbékélt a lakosság, hiszen a háborúba senki nem ment önként és dalolva. Alla Burljajeva tanárnővel például véletlenül találkoztunk, aki kíváncsian kérdezte, hogy kik vagyunk, honnan érkeztünk. Bevittek minket a faluba, megmutatták a temetőt, a fényeslitkeiek által állított emlékművet.

Nagyon örülünk, hogy sikerült elkészíteni a filmet, melyet a Magyar Televízió és a Duna World is bemutatott. Úgy gondolom, hogy nemcsak a kárpátaljai diákok, hanem a magyarországi gimnazisták, egyetemisták is nézhetik a filmet, hiszen ők is sok mindenből kimaradtak. A mai kárpátaljai középkorú nemzedék semmit sem tanult erről az időszakról. A kommunizmus miatt Magyarországon is hasonló volt a helyzet, ezért tartom fontosnak, hogy ilyen filmek készüljenek.

– Az elkészítés hosszadalmas folyamat volt. A hosszú és fárasztó utazás után a helyszínen egy hétig forgattunk. Majd itthon számos hadtörténésszel, a téma szakértőivel dolgoztunk. Sikerült archív anyagokat találni. Hosszú-hosszú éjszakákon keresztül vágtuk a filmet, amelyben Vajtkó Zsolt, kiváló vágó volt segítségünkre.

– Igen, vannak tervek. Tudomásom szerint a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán foglalkoztak már a 72-es beadvánnyal, arról szeretnénk dokumentumfilmet készíteni. (A 72-es beadvány volt az első olyan dokumentum, mely 1945 után a kárpátaljai magyarság alapvető jogaival foglalkozott. A beadványt több mint ezer kárpátaljai lakos írta alá, melyet eljuttattak a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságába – a szerk.). A nyelvtörvénnyel kapcsolatos ügyek még nem tisztázódtak Kárpátalján, ezért kellene ezt a kérdést napirenden tartani. A terv megvalósításához persze ismét szponzorokat kell keresnünk.