Finta Éva: Régi pajtásom távozása

Csendben éltél, halk volt a távozásod.
A téli fagy befogta szívedet.
Vannak ilyen nesztelen elmúlások,
mint ahogy vannak elfojtott életek,
és önmagukba visszatakart lángok.

Nem nézem meg a temetésedet.
Hogy hamvaid szétszórják majd egy kertben,
vagy egy hajókorláton a Dunába
átengedik a mélybe rántó árnak,
s örvények tépik fel a kis szelencét,
melyben eldugták tested s szellemed.

Mint visszatekert lámpa, gyönge lánggal
figyeltél ránk talán, vagy rejtekeztél.
El kellett tűnnöd önnön-gyávaságba.
A múlt letört ágak közé terelt be,
talán, hogy megmaradhass önmagadnak,
talán, hogy túléljen sorsod iránya.

Bujkálni sokféle módon tanultunk.
Voltak, kik önmagukat elkerülték.
Apró bűnök nagy vétekké dagadtak.
Te rejtekén az elnémult szavaknak
létezni mertél csak, mimikrit öltve.
Az életformád volt maga az álarc.
Csak a Dunához vitted olykor sírni
a gyermeket, aki meghalt tebenned,
őseidet, kik benned vándoroltak.
Még kísérteni felbukkant az arcuk
a zúgó idő hullámzó vizéből.

Testvérünk voltál, s nem lettél egészen.
Mind visszariadt benned, ami élő.
Most elhalkult elrejtett szenvedésed.
A mindenség vállon ölel, megértő.

2023.02.18.

Forrás: Együtt 2024/1

(Nyitókép: Pixabay)