A nap verse: Penckófer János: Van itt még valami

Van itt még valami, ebben a sétafogalmazó
újraélésben, ami a Megértésből nemhogy
kirekeszt, de úgy ír rá a saját mosolyára,

mintha csak egyetértenék a félremagyaráz-
hatóságával. Egyre távolabb rendeli tőlem
azt a kisfiút, aki a régi angyalháborúk
szorongó hőseként még ma is sokszor túl-
segít a kétségbeesésen. Hiába nyílnak hát
és csukódnak a mondatok ‘maguktól’,
nincs bennük örömöm, ahogy ezt mondani
szokás.
Valószínű, hogy már az efféle beszédet meg-
előző csöndben is manipulál, én meg a
túlmagányosodott skrupulusaimnak tudom
be a kudarcaimat. Pedig, Édesistenem, hogy
szerettem volna Burtonnel mondani
I am
musing,
mennyire kívántam azt a könyvtáros
homályban élő tisztánlátást. Igen, hét éve
dőlt el végérvényesen, hogy minden ezért
lesz: meg a gyilkos kísérlet is a magát író
sétanyelvben, ami nem enged magához, ami
megaláz.
És valóban lett egy olyan napom, ahol már
nem éreztem hol a séta, hol a nyelv, csupán
az óriásszavak, és fénybe kontúrozva vitt
egy neohedonista gondolatmenet. Logók és
matricák, egy költészeti happening a plázában
a
Boldog Óra
keretén belül, valami cyber-
punk design a mozitermek és a pénztárak fölött,
s a legutolsó kép, hogy mondom: olyan ez,
mint egy sétakés a líra mondatában –: mit
szeretnék, hangot adni neki, avagy marad
a mosoly?
Forrás: barkaonline.hu