Pórusainkat
teletömő,
ledobhatatlan,
iszonyu hő,
ül a fél-ájult
város felett,
lázban zihálnak
uccák-terek –
tályogos nyelvek:
tüzes kövek
lihegik poklos
melegüket.
Börtön a szoba,
börtön a lét –
cibálom az inget,
– talán elég?
húsom húznám már,
azt fejteném –
dobol a telt ér:
hiú remény!
Tárhatok ajtót,
két ablakot –
partra vetett hal,
megfulladok.
Lázban zihálnak
uccák-terek –
semerre oldó
könyörület.
Alkony hiába
ereszkedik:
béna fölmentő –
mit is segít?
Nyomul az éj is,
csillag alatt:
közte-közöttünk
lobos falak.
Fetreng a fekvő,
álmot vetél,
lepedő töri,
sodrott kötél;
alvásnak adná
végtére magát:
megint a hajnal
lángot okád. –
Szellő, szellőcske,
lengedező –
szüld meg, érc-róna,
égi mező!
Durranna zápor
dühvel alá:
csak e világot
megváltaná!
